A várthoz képest egészen máshogy alakult a céges training, ugyanis mivel a kollégák nagyobb részének kötelező volt a részvétel, és mert egész napos volt, én mint szabadonlévő (azaz balek), ha csörgött a vonalas teló, vagy csengettek, intézkednem kellett. És emellett próbáltam volna csinálni a napi teendőimet, de úgy, hogy közben mellettem valaki folyamatosan járatta a pofáját, nem igazán volt egyszerű koncentrálni. Így kénytelen-kelletlen kiköltöztem a recepcióra, úgyis oda érkezik be a hívások nagy része, illetve a bejárati ajtóhoz közel van, be tudtam engedni könnyen a látogatókat. Persze mivel nem a saját helyemen ültem, emiatt több dolog is elérhetetlenné vált, többek között a saját e-mailezésem, az msn-emről nem is beszélve... Így mondhatni meglehetősen unalmasan telt a csütörtök, de viszont igen érdekes dolgot regisztráltam. Már többen is mondták azt rólam bele az arcomba, hogy jó a természetem, és kijövök az emberekkel. Hiába tiltakozok időnként, vagy legalábbis próbálok utalni arra, hogy ez némileg csak az álca, a saját érdekemben is, ezidáig senkit sem sikerült meggyőznöm az igazamról, így már-már fel is adtam eme tétova próbálkozást, meghagyom a naiv környezetemet hitében, mert hát csak az előnyömre válik, ha kedvelnek. És pont ez az érdekes, hogy míg a recepción szenvedtem, több, relatíve felületes ismerős kolléga is odajött hozzám beszélgetni. Azaz igazából a konyhába jöttek, mert az közel van, és akkor már szóba álltak velem is. Ami alapvetően nem egy szokatlan dolog, mert úgy vettem észre, hogy a kollégák nagyrésze kedvel. De olyan dolgokat megtudtam, amikről szerintem alapvetően nem nagyon szoktak cseverészni. Pl. egyik csajszi a magánéletével kapcsolatban osztott meg részleteket, egy másik pedig arról beszélt, hogy milyen nevetséges konfliktusba került a főnök lányával. Igazság szerint egyik infó hiánya sem okozott volna nálam álmatlan éjszakákat, tehát kifejezetten nem érdekeltek a sztorik, de az mindenképp számomra csodálatra méltó, hogy rövid időn belül több ilyen érdekes beszélgetésnek is a hallgatóságává váltam. Mit meg nem teszek a jó viszony érdekében... :)

Viszont amit mindenképp meg akartam úszni, az sajnálatos módon bekövetkezett. A főnök nálunk igazi kiskirályt játszik, például az összes étkezésekor elvárja a szervírozást, nem mástól, mint a recepcióstól. De mivel ez a személy ezerrel trainingelt, ezért délután, mikor telefonon jelezte, hogy kér teát és sütit, teljes pánikba estem. Az egész jelenetnek szem- és fültanúja volt a gépkocsivezető kolléga, aki baromi jól szórakozott a stresszelésemen. Ugyanis fogalmam nem volt, hogy pl. milyen teát ill. sütit, mennyi cukorral, esetleg citrommal, stb. kér. És a legaggasztóbb maga a célhoz való eljuttatás volt számomra, hiszen én képes vagyok egy sima pohár vizet magamra önteni, nem hogy tálcán egyensúlyozzam el a cuccokat 2 zárt ajtón keresztül a főnök irodájáig. Persze a trainingen is keresztül kellett jutnom, ahol a kedves kollégák jóízű röhögéssel buzdítottak... Bár sikeres volt a küldetés, kissé megalázónak tartom a helyzetet. Oké, segítek persze, meg nem is mernék nemet mondani a főnöknek. A jutalmam egy meglehetősen kedves köszönöm volt, illetve távozáskor a trainingelő kollégák tapsvihara... Fú de nagy lecseszést kaptak tőlem, mikor vége lett az egésznek.

Sajnos a híresztelésekkel ellentétben a péntek is hasonlóan telt, nem maradt el a pénteki fejtágítás, azaz ismét ki kellett költöznöm a recepcióra. Szerencsére az előző napi stresszhelyzetet nem kellett újra átélnem, mert a főnök később ért be, így már reggelizett máshol. Az ebédhez meg nem volt közöm, mert épp a trainingen is ebédszünetet tartottak, így recepciós kolléganő elvégezte helyettem kötelességét. A délutáni szekcióba azonban nekem is be kellett csatlakoznom, mert a tanár kifejtette a bossnak, hogy szükségét érzi, hogy mindenki részt vegyen a végén, illetve a legvégére magát a főnököt is beinvitálta, mintegy lezárni a 2 napot. Szimpatikus és lelkes volt a tanár, de nem hiszem, hogy világmegváltó törekvései a melóhelyemen eredményes lennének. Bár valóban jó volt az a kb 3 óra, míg én is csatlakoztam a hallgatósághoz, azért kihagytam volna. Dráma, könnyek, minden volt... Meglehetősen mélyen gyökerező feszültségek vannak jelen egyes kollégák között, amelyekről én egész jól vagyok informálva, de eszem ágában sincs különösebben belefolyni. Ennyi nő között mondjuk nem meglepő ez a szituáció, idegen is a helyzet eléggé, és nem is hiányzik ez a szükségtelen stressz. Azt ugyan nem mondom, hogy teljes passzivitásban vészeltem át a délutánt, de tartom magam valamennyire a csendes megfigyelő szerepéhez, hiszen jobb, ha tudok a dolgokról, hogy kihez hogyan viszonyuljak. Arra azért nagyon ügyelek, hogy célponttá ne váljak. Remélem sikerül.

Jelentős nap ez a mai, ugyanis valami pályázat révén a cég megnyert nyelvoktatást és kommunikációs traininget a munkatársak részére. Mivel én még tökre új vagyok, alig 2 hónapja kerültem ide, nekem nem jár az oktatás - szerencsémre! Mondjuk az angol jól jött volna, kicsit feleleveníteni az emlékeket, meg sosem árt a gyakorlás. És ahogy hallottam a kollégáktól, a tanár is jó. De annyi baj legyen, ettől nem esek depresszióba.

Ami viszont most is épp folyik, az a kommunikációs training. Na ezt bármi áron meg akartam úszni, annyira nem bírom az ilyen csoportos marhulásokat. Bezzeg előző munkahelyemen, időnként tartottunk munkaidő utáni céges csapatépítő trainingeket. Azaz berugtunk, mint egy disznó...

Az egészben épp az a legtutibb, hogy pont abban az irodai részben zajlik a training, ahol én is vagyok, ergo félfüllel hallom az egész bohóckodást, és igyekszem nem felröhögni hangosan időnként. Nehéz így a munkára koncentrálni, bár valamilyen csoda folytán már utolérem lassan magam, reményeim szerint elég laza napnak ígérkezik a mai. Bár most, hogy ezt írásba öntöttem, félő, hogy elkiabáltam...

Gyakorló parfümfelhasználóként mindig lelkesen vetem bele magam az újdonságok illatfelhőjébe, pontosan ez történt ma délelőtt is. Egyik kolléganőm körbekínálta a naív érdeklődőket, segítve kiválasztani a megfelelő típusokat. Persze én már az első kérdésnél elvéreztem, miszerint milyen parfümöket szeretek. Hát ööö izé - próbáltam elsorolni, hogy milyenek vannak nekem otthon, mármint milyen maradékok, mert többfélét is birtokolok, nem ragaszkodok foggal-körömmel egy illathoz, és épp kedvemtől függ, hogy mit fújok magamra. És valamilyen oknál fogva, szerintem csekély memória-kapacitásomnak köszönhetően többek között parfüm neveket is nehezen tudok megjegyezni, emellett számcímek, előadók, nevek, történelmi évszámok, születés- és névnapok... folytathatnám a sort, ha még jobban akarnám égetni magam. Kollegina rendelkezett valami csodakörrel, amit ha ügyesen tekergetsz, kidobja, hogy milyen parfümtípust használj. Olyan fontos szempontokat vesz figyelembe, mint a haj- és bőrszín. Sosem gondoltam volna, hogy ezek ekkora befolyással bírnak a megfelelő illat kiválasztásában... de nyilván ez is az én hiányosságom. Egyébként ezt (is) én sikeresen elrontottam, és a barna hajúaknak való illatokat "kóstoltam" végig, szám szerint 6-ot, és mikor gyanússá vált, hogy egyik sem nyerte el a tetszésemet, akkor vettük észre szemfülesen, hogy bizony nekem a fekete hajúaknak címzett illatkollekciót kellett volna végigszagolnom. 6 féle illat után, pont így ebéd előtt akkora émelygés tört rám, hogy mondom ha most nem fejezem be a szaglászást, akkor rókaveszély várható. Így gyorsan kivágtam magam valami égetően fontos határidős munka beharangozásával, azzal a felelőtlen ígérettel, hogy később visszatérünk rá. De miután jól megszivattam magam azzal, hogy a 6 féle illat konkrétan a bőrömön van, egész napos émelygésem egy terhes nő állapotával vetekszik... ohh semmi extra, csak a szokásos bénaságom eredménye :)

Úgy néz ki, hogy rendszeres könyvbemutató vendég leszek! A múlt hetit kiveséztem, de végülis az munka volt, magamtól szerintem nem mentem volna el. Ezt megelőző héten kicsihugit kísértem el Steiner Kristóf könyvének bemutatására, ami szintén nem kötött le túlságosan, kb fél órát bírtam ott ülni. Főleg a szék kényelmetlensége okozott gondot, na meg inkább a boltban néztem szét, és vettem pár könyvet.

Ma reggel egyik aranyos kolléganőm említette, hogy nézzek fel az újonnan megnyílt pláza oldalára, mert lesznek még érdekes könyvbemutatók. Többek között Kánya Katát lehet majd meghallgatni csütörtökön, micsoda véletlen, épp az új könyvét olvasom, így szinte 100%, hogy ott a helyem! Végre lesz egy olyan könyvem, amit csak nekem dedikáltak :)

Rég szültem már meg ennyire béna címet asszem, komolyan mondom, nehezebb címet kitalálni, mint megírni egy postot. Mert hát végülis itt csak arról van szó, hogy leírom azt, amit gondolok, amit megéltem, de mindezt pár szóban összefoglalni szerintem nehéz. Vagy csak jó szokásomhoz hűen ezt is túlkomplikálom. Na mindegy, lényeg, hogy nem beszólni a béna címekre :)

Ha kedd, akkor... nem Kiskegyed, hanem kórházsorozatok! Nem mintha ez lenne az, ami egész nap tartja bennem a lelket, de ha éppenséggel nem felejtem el, akkor bizony gyakorlatilag ez az egyetlen nap a héten, amikor bekapcsolom a tv-t. Bár mostanában nem vagyok kimondottan büszke magamra eme szempontból, ugyanis szombatonként vagyok olyan őrült, hogy képes vagyok a háttérben a Csillag születik-et hallgatni. Pedig a legutóbbi rész is inkább kiborított, mint szórakoztatott volna, de valamiért az ilyesféle tehetségkutató show-k szoktak érdekelni. Bevallom, hogy még a Megasztár részeket is néztem többé-kevésbé lelkesen... Bár az is igen gyakori mostanában, hogy bealszok a reklámszünetben, kb mint anyám. Azért ez durva hasonlat volt.

Felocsúdva a felismerésből, ma egész jó kedvem volt, ami kifejezetten meglepett és persze jól is esett az érzés, ami miatt még inkább jó kedvem lett! Egy igazi hisztigép vagyok az utóbbi pár napban, köszönhető ez annak, hogy melóban folyamatosan el vagyok havazva, már ezerrel megy nálunk az évvégi hajrá. Emellett egyre inkább kiigazodok a kollégákon és a főnökön, és ezek a felismerések általában inkább negatív vonzatúak. Megfogadtam, hogy nem fogom hazahozni a munkát, így a minimálisra redukálom a melóval kapcsolatos postokat, kivéve, ha vagyok olyan ügyes és éppenséggel ráérős, hogy munkaidőben blogolok. Hát erre elég kicsi az esély a közeljövőben...

Tehát jókedv, móka és kacagás... a francokat, azért ennyire nem szélsőséges a szituáció, és igazából különösebb oka nincs is, és így a nap vége fele kezdek egyre inkább belassulni. De nem akarok annyira panaszkodni, ma hatékony voltam, nem ütköztem különösebb akadályba, egész hamar hazaértem, és kicsihugi sem rontja itt a levegőt. Ha ezt olvasod drága kicsihugim, akkor külön csókoltatlak, és remélem tudod, hogy imádlak! Csak egy kis egyedüllét jól esik néhanapján, de amúgy már alig várom, hogy hazaérj! :)

Röviden: nem vagyok teljesen lúzer! Sejtettem én, de nem mertem írásba foglalni az ötletemet, babona vagy csak bizonytalanság, ki mit gondol, tökmindegy. A szerencsétlen munkahelyi számítógépemen a vírusírtó lejárt, és én képtelen voltam frissíteni, mert ehhez nincs jogosultságom - érdekes megoldás, de valamiért biztos hasznos. Ilyesféle dolgokat meg se merek kérdezni az informatikusainktól... Szóltam először akkor nekik, mikor az msn elkezdett b*szakodni velem, gyanús volt, hogy talán köze van egymáshoz a 2 dolognak. Aztán csak vártam és vártam, hogy frissítsék nekem, szóltam kb 1 héttel később mégegyszer, hogy én csak aggódok, hogy vírus kerül a gépemre, de semmi. De egy idő után meguntam a várakozást, és mindegy mi alapon letöröltem a vírusírtó maradványait a gépről...

És láss csodát, be tudtam jelentkezni msn-re! Zseni vagyok, vagy zseni vagyok?

Nem, úgy nem lehetett volna megoldani, hogy beállítom a vírusírtót, hogy valami tiltást levegyen az msn-ről, mert a beállításokhoz sem fértem hozzá. De uninstallálni tudok! Kész szerencse, megoldódott a világtól való elszakadásom hosszú ideje, végre megy a program. Nem mintha szarásig használnám, annyi melóm van, hogy cigizni alig járok ki, nem hogy trécseljek ismerősökkel. De a tény, hogy akár megtehetném! Elégtétellel tölt el, arról nem is beszélve, hogy megoldottam! :) *tapsvihar*

Ígéretemhez híven, igaz jópár nap késéssel, de megemlékezek a nevezetes könyvbemutatóról. Helyszín az új pláza: Allee, ami történetesen pont aznap nyílt meg. Előre sejtettük, hogy káosz várható, és lelki szemeim előtt megjelent a kép a félig elkészült helyről, kb téglákkal és toitoi wc-kkel a háttérben megtartott eseményről. Annál nagyobb volt a meglepetés, mikoris egyrészt rengeteg ember mászkált mindenhol, és gyakorlatilag a pláza készen volt. Persze csak jól álcázták a hiányosságokat, ugyanis a mosdó keresése közben jöttünk rá, hogy pl. az irányjelző táblák nagyrészét még lespórolták vagy épp összekeverték, konkrétan a mosdót jelző tábla 'Vészkijárat' fedőnéven futott. Amúgy hatalmas a pláza, bár arra nem igazán volt időnk meg energiánk, hogy bámészkodjunk, shoppingoljunk, vagy ilyesmi. 5 óra körül már a helyszínen voltunk a könyvesboltban, ahol előkészítettük a terepet az 1 órával később kezdődő bemutatónkra - természetesen nem igazán volt semmi sem a helyén, de gyorsan segítséget kerestünk és találtunk is, igazából ezzel a részével nem volt különösebb gond. Vadásztunk magunknak széket, kikönyörögtük a raktárból a cuccainkat, amiket a szállítónk korábban elhelyezett ott. Érdekes megfigyelésekre is maradt időnk, speciel kb. 3 olyan eladót is észrevettem, aki meglehetősen kancsal volt, úgy néz ki, ez errefele munkaköri előírás. Nem volt valami bizalomgerjesztő az eladó felhozatal, és igazság szerint nem is csináltak túl sokat, azon túl, hogy álltak vagy járkáltak; többek között valamelyik fejesebb emberke (boltvezető?) segített nekünk az asztalok átrendezésében, és a tiszteletpéldányok megszerzésében. Néztünk is nagyokat, hogy kb 160 centis és 45 kilós csajszik pakolják nekünk a könyveket... de ugye kicsi a bors.

Sajnos amivel korábban riogatott kolléganőm, az valóra is vált, azaz ilyen eseményekre százával jönnek a dögkeselyűk, mindenféle valótlanságra hivatkozva kikönyörögni az ingyen példányukat. A mai napig képes vagyok meglepődni azon, hogy egyes emberek mennyire vastag bőrt növesztettek a pofájukra. Egy ilyen díszpéldánynak sikerült csak átkúrnia a fejünket, ugyanis kitartóan azt állítótta, hogy maga az író ígért neki egy ingyen könyvet, de mivel az író épp baromira elfoglalt volt, és nem igazán állt szóba hozzánk hasonló szerencsétlen földi halandókkal, így nem igazán volt alkalmunk meggyőződni az állítás valóságtartalmával. A szemét dög örülhet, átverte a fejünket, és gazdagabb lett 1 darab könyvvel, ennyi veszteséget írtunk fel a számlánkra. Nehéz is úgy tiszta fejjel mérlegelni, mikor egyszerre 10-en próbálnak könyvhöz jutni, és persze kikérik maguknak, ha megkérdőjelezzük kérésük jogosságát.

Azért mindent összevetve valóban jól sikerült az esemény, és még fornetti is maradt, így jutott nekünk vacsorára való. Ja, arra ez a nagy többesszámozás, hogy ketten voltunk a bemutató szenvedő alanyai kolléganőmmel, hiába jelent meg a nagyrabecsült főnökség is, ők kb. le se sz*rták a fejünket. Bár főnököm valamilyen csoda folytán a beszédében még rólunk is megemlékezett, csak lestünk zavartan, hogy mi történt vele, rosszul van-e, vagy csak valahogy beverte a fejét és félrebeszél.

Este 9-re sikerült is hazaérni fáradtan, sajgó lábbal - végigálltuk az egész bemutatót, mert olyan hirtelen elkezdődött, hogy mire észbe kaptunk, már leesett, hogy mekkora bénák vagyunk, hogy nem hoztunk magunknak széket... Így legalább volt alkalmunk végig a könyvesboltban lézengőket bámulni, aminek köszönhetően kiszúrtam az aktuális "szerelmemet", aki speciel baromi jó pasi, és volt mit nézegetni. Azok a szemek... még 30 méterről is levettek a lábamról :) Na de visszaszállva a földre (barátnős és szerintem nem vagyok az esete), érdekes élményekkel lettem gazdagabb, de egy dologban biztos vagyok: egy darabig nem akarok könyvbemutatót végigdolgozni.

Komoly alkotói válság csapta fel a fejét, legalábbis az utóbbi időben bekövetkező bejegyzés nélküliségből ezt lehetne következtetni. A tény az, hogy bár élem az életem, történnek dolgok, de tökre unalmasak, esetleg bosszantóak, vagy épp fájdalmasak. A szó szoros értelmében. Ugyanis folytatódik a fogászat project, azaz tegnap megtörtént gyökérkezelésem 2. felvonása. Meg lehet dícsérni, mert igazi hősként viselkedtem! Egy zokszó nem hagyta el a számat, nem paráztam (vagy legalábbis csak nagyon mélyen, magamban), nem rinyáltam, csendesen tűrtem a kínzást. Még a szuriból adódó fájdalmat is meglepően jól viseltem, baromira büszke vagyok ám magamra! Megint lezsibbadt a fél arcom, az orrom is, érdekes érzés. Viszont ahogy múlt el a fájdalomcsillapító hatása, úgy egyre jobban kezdett erősödni a fájdalom, mely a gyökérkezelt fog környékéről származik. Gyengébb idegzető olvasóim itt most hagyják el az oldalt, némi részletezés következik. Maga a fog nem fáj, hiszen az idegeket kiiktatták, és igazából az érdemi művelet maga a gyökértömés volt, de még előtte alaposan ki lett takarítva a gyökércsatorna, vagy mi a fene - ha jól emlékszem, ezt mondta a doki. És ezáltal alaposan meg lett bojgatva, mozgatva a fog, ergo innen származik a fájdalom, amit érzek. A tömés simán lezajlott, bár igazság szerint a fogászati beavatkozás teljes ideje alatt csukva volt a szemem, csak néha leskelődtem, de nem vittem túlzásba, nem akartam magam feleslegesen stresszelni.

Az éjszaka relatíve nyugodtan telt, bár időnként arra eszméltem, hogy fájok. Reggelre viszont már minden bajom volt, konkrétan úgy éreztem, mint akinek kiverték a fogát. Mikor meggyőztem magam, hogy ez csak némi tévképzet, idegesen valami fájdalomcsillapító után kutattam a lakásban, és találtam is valami gagyi fapados gyógyszert - mint gyakorlott (gyakorló?) fejfájós, mindig van itthon valami, és a gyengébb gyógyszerek nem sok csodát tesznek, hiába a beléjük vetett hatalmas hitem... Így az egész napom kb. meg lett b*szva, mert konstans fájdalommal (ezt a kifejezést a doktor house-ból/tól tanultam) nem nagy öröm az élet. És munkanap lévén nem igazán szerencsés ötlet full kiütnöm magamat gyógyszertúladagolással. Így kevésbé csendesen szenvedtem, ráadásul fos az idő, minden szürke, hol esik az eső, hol nem, és még hülyeségekkel és értelmetlenségekkel is szembesülhettem melóban - de ezt inkább hagyjuk, csak azért sem hozom haza a munkát!

De végre itthon, ráadásul kedd van, ma mennek a tv-ben a kórházsorozatok, ez az egyetlen nap, mikor egyáltalán bekapcsolom a tv-t. És mivel a legjobb gyógymódok még mindig a házi praktikák, az itthon talált Fütyülősből (mézes meggy) történt fogyasztás teljesen elviselhetővé tette a fogproblémát:) Arról nem is beszélve, hogy holnap aztán izgalmas dologban veszek részt: könyvbemutatónk lesz, és mivel ilyenen még nem voltam (kivéve múlt pénteken, de ez egy másik történet, hamarosan megírom), pláne nem 'új' munkahelyemnek köszönhető saját kiadású könyv esetében, remélhetőleg lesznek blogolásra váró események. Na kezdődik a Vészhelyzet, már itt sem vagyok!

Megcsappant az alkotói kedv, vagy inkább túlságosan elfoglalt vagyok az utóbbi időben, mindegy végülis, kifogás mindig akad a cselekvés hiányára. De most, teli pocival, kávéval leöblítve, az elalvástól veszélyeztetve - míg a főnök ebédel - úgy döntöttem, hogy 'tollat ragadok'.

Jön a hétvége, megint vidéki családlátogatás a cél - a francokat cél, én csak a körülmények áldozata vagyok, mert menni kell!... opció nincs. Addig is kiélvezem a pesti létet, amennyire lehetséges, pl. egy mai röpke csacsogás keretében egyik barátnőmmel némi bor társaságában.

Húazanyja... ez most rövid bejegyzés lesz, mert épp dührohamot kapott boss, szerencsére nekem semmi közöm a dologhoz, csak külső szemlélőként tevékenykedek, az is éppen elég...

Mielőtt a mimózalelkű olvasok megbotránkoznának, máris itt a cím magyarázata. Legegyszerűbb szóval élve: borítékolás. De ez így kevésbé vicces ugyebár. Már évek óta ismerem és használom is a dugás kifejezést borítékolás esetében, de a mai napig képes vagyok röhögni ezen. Arról nem is beszélve, hogy van külsős egy csaj, akit a munkahelyemen szoktak megbízni, hogy otthon, hétvégén, mittudoménmikor dugjon... azaz levelet, szóróanyagot, akármit borítékoljon. És őt baromi egyszerűen Dugós Lillának emlegetjük... na ezen is feküdtem a röhögéstől kb. a mai napig, ha meghallom, hogy valaki így nevezi.

Ez a mai csodás nap pedig úgy indult, hogy a pénzügy megkért engem és még pár kolleginát (mert gondolom a Dugós Lilla nem ért rá épp), hogy segítsünk be nekik dugni, mert nagyon sokat kell, és már ki kéne küldeni a számlákat, hogy jöjjön be pénz. Mint élmunkások, természetesen zokszó nélkül dugtunk tömegesen... Még a véremet is adtam a cégért, mert hát anélkül nem múlhat el ilyen jellegű meló, hogy ne vágja szét a papír a kezemet... így most nyalogatom a sebeimet, de boldogan, hiszen segíthettem :) arról nem is beszélve, hogy ki tudja, akár én is kerülhetek hasonló helyzetbe, hogy segítségre szorulok, és gyűlnek így az adósaim! Ja nem is, helyesbítek, természetesen önzetlen a gesztus, na.

Először is a legfontosabb, túléltem a tegnapi önkéntes kínzást. Sajnos jóképű dokibácsit nem találtam, és hiába vadásztam az ajtókon a nevére, eltűnt. Így fájdalmasan, de beletörődtem, hogy egy új szadista állatot kell megszoknom. Meglepődve tapasztaltam, hogy a doki egy fiatal leány. Első félelmem az volt, hogy egy gyakornokot szabadítottak rám, mert max. 18 évesen saccoltam be. De egész profin állt a dologhoz, nem tűnt bizonytalannak, sőt. Megvizsgált, nem bizonytalakodott, elküldött röntgenre, és mikor újra behívott, akkor megkaptam a diagnózist - kb. a halálos ítéletemet: gyökérkezelés... Még jó, hogy már ültem, azaz félig feküdtem, mert különben összeestem volna, ez kb. olyan szintű horror, mint mikor a fülészeten fel akarják szúrni az ember fülét. Szóval alaposan elkezdtem magam paráztatni, de emellett beszéltettem a csajt, hogy mégis mire számítsak, fog-e fájni, ezzel helyrejön-e a fogam, stb. Mivel a bal felső első fogamról van szó, baromira nem mindegy, hogy menthető-e vagy sem. 27 évesen talán érthető okokból nem akarok fogatlan mamókává válni... De megnyugtatott, hogy ezáltal megmarad a fog, és elvileg nem fog fájni. Mondom mi az, hogy elvileg? Hát kérem szépen, épp totál be vagyok szarva, rettegek a fúrástól, meg ettől az egész procedúrától, tessék legalább hazudni, hogy nem fogok érezni semmit. Ezt így bele a csaj arcába... De hát ő nem mer olyat mondani, hogy nem fog fájni, mert mi van, ha mégis, az sokkal rosszabb... Jó hát jogos, de akkoris, nekem épp arra volt szükségem, hogy megnyugtasson. Aztán szemrebbenés nélkül megkérdeztem a dokitól, hogy ugye csinált már gyökérkezelést. Mosolygott, hogy persze, én meg gyorsan helyesbítettem és elnézést kértem, hiszen annyira fiatalnak tűnik, vegye inkább bóknak. Na hát, lényeg a lényeg, hogy elkezdődött a fúrás, ami a világ legszörnyűbb dolga, előbb nézném végig, ahogy amputálják a karomat... Eleinte nem fájt, de paráztam ettől függetlenül, minden izmom megfeszülve, szemem csak résnyire nyitva időnként, hogy minimális szinten képben legyek az aktuális beavatkozással. Voltam annyira balfék, - mikor már kezdtem volna épp kicsit megnyugodni, hogy nem is annyira vészes, - hogy egy hirtelen fúrástól megijedtem és ugrottam egyet a székben... Szegény dokinéni tökre azt hitte, hogy ez nekem nagyon fájt, közben meg csak nyuszi voltam. Egy idő után azonban valóban elkezdett fájni, jeleztem is pánikszerűen, és kaptam még egy szurit. De az legalább már nem fájt, igazság szerint a teljes beavatkozás folyamán az első szuri fájt a legjobban, azt ciki nem ciki meg is könnyeztem... Nem sírtam! Ez csak a fájdalom miatti reakció volt...

Tehát összességében én vagyok a nap hőse, minimum szoborállítás és valamilyen érdemérem lenne a jutalmam. Sajnos vissza kell még mennem kétszer, előbb a gyökeret, majd a fogat fogják szépen betömni... És ha ez megvan, akkor jön a többi fogam, ami kezelésre szorul. Van egy olyan rossz előérzetem, hogy ez hosszabb procedúra lesz.

És már megint. Mert újfent felelőtlen vagyok, és csak akkor intézkedek, mikor már gáz van. Ez kb. ha jobban belegondolok, az egész életemre jellemző. De most kifejezetten csak 1 dolog az, ami nem hagyja, hogy bármi másra is koncentráljak, mégpedig a fogam. Fogaim, ha pontosabb akarok lenni, mert szerencsére nem csak 1 darab árválkodik a számban, majdnem teljes a sor, mínusz kettő, de mivel az 2 bölcsességfog, így nem ér.

Dokibácsi anno megmondta, hogy nekem kurvára kéne figyelnem, mert valamiért magasabb a fájdalomküszöböm, és csak akkor fáj, mikor már nagy gáz van. Persze, hogy figyelek én, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy melyik fogam rossz, és az hol, és kb. miért. De akkoris, míg nem fáj, addig nincs gond, ergo intézkedni sem kell. Jó ez nyilván szoros összefüggésben van azzal, hogy nagyon nagyon félek a fogorvostól, mert az egy szörnyeteg, szadista perverz köcsög, és csak rosszat akar! Viszont, aki a múltkor volt olyan drága, és kihúzta a fogamat, az egy tündéri fiatal pasi volt, bár ettől függetlenül baromira megkínzott. Hiába ugyanis a fájdalomcsillapító szuri, ha az ember állát vésővel és kalapáccsal készülnek szétverni, amellett nehezen megy el szó nélkül. De túléltem, és meglepően professzionális volt a teljes fogászat, pedig nem magándokinál voltam, hanem a Szentkirályi utcában. Tehát, reménykedve, hogy ismét belebotlok egy hasonló kaliberű dokibácsiba, nagy nehezen rávettem magam, hogy ma 1 órával hamarabb ellépjek melóból és önként kínzás alá vessem magam. És ez még csak a jéghegy csúcsa, mert hirtelen felindulásból elhatároztam - illetve elhitetem magammal, hogy felnőttként viselkedek - az összes többi rossz fogamat is meg fogom csináltatni apránként! Ezt mondom most... na de mi lesz este, mikor szembesülök a végeredménnyel, vagy elmúlik a fájdalomcsillapító hatása. Kész horror...

Az utóbbi időben úgy érzem, hogy komoly személyiség fejlődésen megyek keresztül. De az is lehet, hogy mindig is bennem volt, csak valami miatt visszafojtottam, tökmindegy. A spontaneitásról van szó, de nevezhetném nemes egyszerűséggel felelőtlenségnek, bátorságnak vagy vakmerőségnek is. Hiszen helyzettől függ, illetve a várható következményektől. Mivel alapvetően még mindig egy naív kislány vagyok, ezért belemegyek olyan szituációkba, amelyekbe (ha lehet ezt mondani) az átlag még véletlenül sem. Például egy relatíve idegennel leautózni Pécsre, egy másiknak felmenni a lakására - akiről aztán ott derül ki, hogy harmincX évesen még mindig a szüleivel él, vagy épp házibulinak álcázva részt venni egy privát partyn gyakorlatilag korlátlan alkohol választék mellett. Ez most csak az utóbbi kb. másfél hónap termése... Naív lennék, inkább hülye... Mert hát gondoljunk csak bele. Ezek vagy első, vagy második találkozások voltak, na jó, zömében első. De mentségemre szóljon, a találkozást megelőzte tartalmasabb chat, és mint pro netes emberismerő, egyfajta hatodik érzék által meglepően jól ki tudom szűrni azt, hogy az illető tömeggyilkos-e, vagy sem. Persze nem 100%-os még a szenzorom, de gondoltam, ezt gyakorlás mellett lehet tökéletesíteni. Tehát a lényeg, eddig még mindenféle komoly következmény nélkül 'megúsztam' az efféle felelőtlen tetteket, sőt megkockáztatom, eddig ezek a spontán akciók valahogy mindig jól sültek el! Mert hát vegyük csak azt alapul, hogy szerveződik egy buli, baráti társasággal vagy épp csak pár barátnővel, helyszín illetve időpont lefixálása, résztvevőkről való faggatózás - ott lesz-e olyan egyén, akivel hajlandó/nem vagyok hajlandó nyílvánosan mutatkozni, stb. Az ilyen bulikat általában több nappal az esemény előtt le szokás pontosítani, és amennyire baromi jó ötletnek tűnik elsőre, ahogy közeledik az event, gyakran előfordul, hogy egyre kevésbé lelkesedek. Nem tudom, ez miért van így, biztos gyári hiba, de a gyártónál hiába reklamálok, a garancia már rég lejárt. Ellenben egy spontán buliban az a legjobb, hogy spontán. Nincs előre készülődés, maximum 1-2 órára kell előre tervezni, és kb. az a legnagyobb probléma, hogy mit veszek fel, és hogyan fogok hazajutni. A többi meg jön magától, és többek között az ilyen bulik azok, amiket majd kb. az unokáknak fogok mesélni, feltéve hogy nem leszek annyira szenilis, hogy az unokák nevét fogom-e tudni...

Csakhogy, aztán jönnek a spontán buli utáni másnapok. Természetesen, ahogy annak ilyenkor lennie kell, valami halál ciki a szitu. Még akkor is, ha otthon, egyedül, a saját ágyamban ébredek. Főleg ha máshol, és még ehhez kínzó másnaposság is társul - mint tegnap. De rég voltam ennyire sz*rul, és persze égett a pofám, kb. az antinőt testesíthettem meg, bár nagyon úgy tűnt, hogy ezt csak én gondolom így. De elméletileg megőriztem rég elfeledett erényeimet, saját ruhában, egy fotelba gubózva ébredtem. Mint tapasztalt másnaposság ellen harcoló aktivista, mindig van nálam fejfájás csillapító gyógyszer, ami nem mindig ér sokat, hiszen el kell érni egy olyan állapotot, midőn a gyomromban tudom tartani az elfogyasztott ételt/italt/fájdalomcsillapítót. Ez szerencsére nem okozott gondot, és kaptam kávét is, 3in1, nem valami hatalmas koffein bomba, de mégis több mint a semmi, és finom is. Fejszétrobbanás közeli állapot, hazamehetnék, minden volt, csak a megvalósítás macera. Szerencsére vendéglátóm úriember módjára felajánlotta a hazafuvart, így még egyel több ösztönző erő volt arra, hogy némileg utcaképessé varázsoljam magamat valami csoda folytán. Nem hiszem, hogy túlzottan sikerült volna, de sebaj, ez is én vagyok... Forgalom is kb. okés volt, csak a Ferenciek tere fele álltunk egy picit, de valóban meglepően gyorsan hamar hazaértem, némi hálálkodás közepette elköszöntem és zúztam be a házba. Csakhogy, egy roppant fontos dolgot szem elől tévesztettem. Mivel ételt ugyan képtelen voltam bevinni a szervezetembe, csupán kb. 2 pohár víz és 2 bögre kávé zötykölődött a gyomromban. De az annyira összekavarodott a negyed órás út alatt, hogy nem bírtam időben bejutni a lakásomba... Na ez a vérciki! Ha minden igaz, senki sem látott, és ahogy vesszük, de egész eldugott helyen sikerült könnyíteni gyomromon, sugárban. Igazi antinővé váltam most, úgy érzem. Ezután szinte fénysebességgel jutottam be a lakásba, pánikszerűen kapkodva a fejemet, hogy ugye valóban nem látott meg egy szomszéd sem.

Természetesen így teljesen magától értődik, hogy egész hétvégén nem fogok, nem is vagyok hajlandó kimozdulni a lakásból, majd csak hétfő reggel, mikor dolgozni megyek. Aztán, mint ahogy ilyenkor ez lenni szokott, egész napos szenvedés, szunyizni próbálás, fejfájás orvoslás, cigi mentesség, önsajnálat. Nagyjából estére kerültem végre olyan állapotba, hogy azt mondjam, már csak valóban egy kiadós alvás hiányzik az aktuális boldogságomhoz. És mivel már éhségérzetem is igencsak felerősödött, így este hozzáláttam bablevest főzni - igazi zseniként, már előző nap beáztattam a babot, nagyjából másfél óra leforgása alatt elkészült a remekmű (isteni lett). Na így kell végződnie egy ilyen spontán bulinak illetve másnapjának :)

Megint fail, ezt el se hiszem. Most épp az msn fogott ki rajtam olyan szinten, hogy legszívesebben kimásznék az ablakba, és teleüvölteném a Dózsa György utat. Baromira dühös vagyok. Ez most megint egy olyan hiba, amit nem tudok megoldani! Képtelenség ezt felfogni, hiszen csak egy sz*ros programról van szó. Mindösszesen annyi a gond, hogy valamiért nem tudok bejelentkezni, de más gépen sem. Bezzeg kolléganőm meg vígan, fülig érő szájjal koptatja a billentyűzetet, miközben felhőtlenül cseverészik. Mert épp mi a szitu? 2 napig nincs főnökség! Egyáltalán! Ilyen ritkán van, és meg kell becsülni, azaz ki kell használni maximálisan. Például kb. minden gépen, amin van hangkimenet, szól a zene. Alapesetben ez maximum az informatikai részleg kiváltsága, ugyanis ők eléggé el vannak szeparálva - nem tudom, hogy direkt vagy csak így sikerül, mindenesetre elgondolkodtató, szegény 2 srácot miért kell elkülöníteni. De legalább egész nap hallgathatnak zenét, ez is egy szempont. Persze őket nem merem megkérni, hogy próbálják megoldani ezt a fontos problémát, még nincs elég vastag bőr a képemen hozzá.

Tehát msn... itt a ragyogó alkalom, hogy mindenféle szégyenérzet és pánikhangulat nélkül, boldogan csevegjek ismerősökkel - konkrétan egy bizonyos pasival, aki felkeltette kemény 2 napja az érdeklődésemet, és természetesen másféle elérhetőségét nem tudom. De ettől elvonatkoztatva, nem tudok kommunikálni, el vagyok zárva a külvilágtól, és és és... már remeg a kezem a függőségtől, azt hiszem rá kell hamarosan gyújtani :)

Pedig sokminden, ilyenkor hasznos dolgot kipróbáltam. Újraindítottam a gépemet, megpróbáltam frissíteni az msn-t, de azt nem lehet, fos windows2000 van a gépemen, így is örülök, hogy egyáltalán találtam olyan régi msn verziót, ami még fut rajta, mert a legújabbak nem kompatibilisek... Aztán, a hibakódot beírtam a gugliba, és találtam is pár fórumot, és az ott olvasott tanácsokat kipróbáltam - semmi. Viszont a hotmail fiókom meg tökéletesen működik, nem csesztem el a logint, passt, mindenre tökéletesen emlékszem, és gond nélkül be tudok logolni, csak a messengerbe nem. Felettébb bosszantó... Ja és persze van net is, a dátum is jól van beállítva a gépen - egyszer régen azért nem engedett fel az msn, mert valahogy sikeresen elállítottam a dátumot a gépemen 1 hónappal vissza - június-július, majdnem ugyanaz :)

Na megyek így skype-ra, mintha lenne bármi értelme. Ez olyan kb. mint az alkoholmentes sör esete, nem az igazi...

Ígéretemhez híven, folytatás következik. Készülődést, helyszín kiválasztását kitárgyaltuk, mi is marad. Hát maga a randi! Jó eséllyel olyan emberkével történik a találkozás, akivel már valamely online kommunikációs csatornán az eszmecsere zökkenőmentesen lezajlott, megkockáztatom, hogy még élvezetes is volt. Ennek fényében jogosan elvárható, hogy a face-to-face csevej is gond nélküli lesz. De persze ez nem mindig van így... elvégre rólam van szó :) A kezdeti csekély feszengést nem is említem, mert hát az előfordul a legjobbakkal is, míg felvesszük egymás ritmusát. Aztán mi van akkor, ha ez nem sikerül... hát ciki, akkor nincs is túl sok értelme nagyon erőltetni az egészet - ergo leépítem. Szerencsére ez nem fordult elő túl gyakran. Az egyik randim a közelmúltban viszont olyan abszurd módon zajlott, hogy szinte alig tudtam kivárni a megfelelő alkalmat, hogy végre menekülőre fogjam. Történt ugyanis, hogy egy jóképű, jókiállású férfiúval találkoztam, akivel még telefonon is beszéltem röviden a randi előtt, igazság szerint szinte teljesen zökkenő mentesen. Azonban mikor megérkezett, 2 mondat után már pánikszerűen a környezetemet figyeltem (bizonyos sétálós randi volt...), hogy merre fussak. Dadogott, emellett vagy ezáltal minden mondatát többször is elkezdte, keresve a szavakat, és mikor végre megtalálta, 10-szeres hangerőn hadarta végig... félelmetes volt és rettentően zavarba ejtő. Azon túl buta is volt, de ez már annyira nem is lényeges.

Tegyük fel, hogy még beszélgetni is lehet a delikvenssel, és hozzá a beszédkészsége is egész fejlett. Csekély sikerélmény, hiszen itt is előfordulhatnak érdekességek. Ugyanis, ha nem akarunk beégni, vagy csak szimplán nem szeretnénk magunkat full hülyének láttatni, akkor high-level upgrade-elni kell emlékező tehetségünket. Miért is? Roppant egyszerű: ha relatíve rövid időn belül több emberrel is találkozok, de legalábbis beszélek magamról, illetve ők is magukról, akkor baromi könnyen kavarodás lehetséges. Pl. elfelejtettem, hogy amit el akarok mondani, azt már korábban megemlítettem. Ez is gáz, mert engem kifejezetten zavar, mikor valaki masszívan ismétli magát - mintha engem tartana hülyének. De ami a még kellemetlenebb, ha az illető már elmondott magáról valamit, én pedig nemes egyszerűséggel teljesen elfelejtettem. Sajnos volt már ilyen, vagy legalábbis nem emlékeztem a dologra teljes magabiztossággal... Jegyzetelni meg nem kifejezetten nyerő ötlet. Még szerencse, hogy az áldott msn tudja menteni a beszélgetéseket, ezáltal időnként akár puskázni is tudok, de legalábbis egy gyorstalpalót tarthatok magamnak a randi előtt, hogy egyáltalán ki fia borjával is találkozok. Jó, azért ennyire nem siralmas a helyzet, szoktam emlékezni, általában, ez csak mint mankó szolgál ínségesebb időkre :) És ettől függetlenül a probléma bizony valós!

...elvileg folyt. köv. valamikor :)

Van nekem egy imádnivaló macskám, akivel már kemény 1 éve osztom meg szerény hajlékomat. A hozzámkerülése is egy külön történet, talán majd egyszer részletesebben, bár így jobban belegondolva annyira nem izgalmas, hogy közérdekű információvá avanzsáljam. Dióhélyban annyi a lényeg, hogy már felnőttként került hozzám, 4 évesen, így a kölyök macskákkal járó mindennapos nyűgöket mondhatni megúsztam, és egy kiforrott jellemű, szokásai rabjával létező leányzó került a birtokomba - vagy én az övébe... Egy pillanatig sem gondolom azt azóta sem, hogy rossz döntést hoztam, hiszen egyhamar megszerettük egymást, és nagyon jól kijövünk. Alapvetően nyugodt, bújós, dorombolós az én kis drágám, bár neki is vannak időnként dacos percei. És még egy árva szót sem említettem arról, milyen volt szembesülni a tüzelésével... 1 hét nemalvás utáni kényszer-ivartalanítási project.

Ez a kis fekete démon az utóbbi időben elkezdett keményen hízni. Egy igazi girnyóként került hozzám, most meg kb. már kétszer olyan széles, és gyanítom, hogy ez nem a szép téli bundájának köszönhető optikai csalódás. Régebben még kaptam is egy látogató ismerősömtől kedves megjegyzést, hogy miért nem etetem ezt a szegény párát... na persze, ha tudná mennyit eszik valójában...

Miután kicsihugival megállapítottuk pár hete a tényt, hogy bizony ez a macska terebélyesedik, folyamatosan figyelgetjük, és mérleg hiányában a szem- és súlymértékünkre hagyatkozva az álláspontot keményen tartjuk. Egyre husibb a cica. Ja egyébként Momónak hívják, hallgat is rá, de nem nekem van ennyire nyakatekert ízlésem, az előző gazdájától kapta ezt a nevet, és gondoltam meghagyom, ha már új helyre, új emberhez került, legalább a személyazonossága maradjon a régi.

Kezdek mostanában azon aggódni, hogy cica depis. És reménykedem benne, hogy ha valóban az, akkor nem azért, mert megjegyzéseket tettünk a húsosságára. Meg mernék esküdni, hogy időnként értelemmel tekint ránk, miközben beszélgetünk, és érti, amit mondunk... Félretéve alakulófélben lévő paranoiámat, cicával valami nem stimmel szerintem, de remélem csak rémeket látok.

A hétvégét kicsihugival együtt vidéken töltöttük, így cica 1 éjszakát egyedül töltött. Edzett jószág, ez vele gyakran megesett az elmúlt 1 év folyamán, hogy 1-2 éjszakára és egyúttal nappalra is egyedül hagytam szemét módon. Tehát elvileg strapabírónak számít, arról nem is beszélve, hogy általában napközben is egyedül van őfelsége, hiszen én dolgozok, kicsihugi pedig többé-kevésbé suliba jár. És azon túl, hogy cica majd' szárnyra kap az örömtől, mikor hazaérkezek délután munkából, eddig különösebben más tünetet nem produkált. Illetve követelését a napi anti-hairball adagjáért is meg kell említeni, ugyanis addig b*szogat, míg a szokásos 2 falatkáját meg nem kapja - természetesen titkon reménykedve, hogy elszámolom, és többet kap...

A depresszióra utaló nyomokat úgy véltük felfedezni, amikor otthon voltunk (végülis, mikor máskor...), hogy cica látványosan feszülten viselkedik, ott is kaparni próbál, ahol nem pisil/kakil (még nem tett szerencsére kárt semmiben a függönyön kívül), zavartan futkározik, illetve megijed kb. nemlétező dolgoktól. Ezt csinálja egy ideig, miután hazaérkeztem, aztán kb. fél óra múlva minden vissza a régi kerégvágásba, és ugyanaz a nyugodt, tüneményes cicus, akinek megismertem. Kicsihugi szerint fáj valamije, talán a pocija, de hát nem kapott egészségre káros kaját, azt eszi, amit szokott, száraz kitekat, illetve kb. hetente egyszer egy alutasakos kajcsi.

Komolyan kíváncsi vagyok, hogy mik ezek az átmeneti kedélyváltozások Momónál, így ha véletlen valaki olvassa ezt a postot, és már szembesült hasonló problémával, örömmel veszem a tapasztalatok átadását, megoldás keresésben való segítséget, miegymást :)

Annyira belejöttem a múltkor a randik egyesével történő kielemzésébe, hogy teljesen kifogytam az ihletből. Pedig nyersanyag akad bőven, és bár az ezidáig publikálásra került kemény 2 azaz kettő darab eset egész vicces történet volt, akadnak negatív emlékek is, amelyekre nem szívesen emlékezek vissza. De leküzdve a melankóliát hamarosan írásba foglalom a további tapasztalatokat is, akár másoknak okulás céljából, vagy csak szimplán kiröhögni az abszurd helyzeteket, amelyekbe valahogy folyton belekeveredek.

Az elmúlt több mint fél év többé-kevésbé az aktív keresgélés jegyében telt, és már baromira utálok randizni. Tudom, veszélyesek az ilyen jellegű kijelentések, úgyhogy máris pontosítok, kezdek belefáradni. Azért remélem jól érzem, hogy ez csak amolyan mélypont jellegű helyzet, és nem végső befásulás, mely a frigid banyává válásom útjának alapköve lenne. Szó sincs erről, hiszen baromira társas lény vagyok alkalomadtán, és minden bizonnyal ez csak amolyan átmeneti állapot.

De tény, hogy randizni nagyjából hetente, maximum kéthetente új emberrel fárasztó. Az előkészületeket nem sorolom ide, hiszen az alapvető: kevés smink, egy fokkal csinosabb öltözet; de persze semmi flanc, kisestélyi, fodrász, műköröm... Tehát farmer, kényelmes, de mégsem sportcipő; csini, nem túl mélyen dekoltált, de azért az előnyös idomokat hangsúlyozó felső, diszkrét de finom illatú parfüm, ruhához illő fülbevaló, kiengedett haj, stb.

Ezután, helyszín kitalálása - örök vitaforrás. Van, aki sétálni szeret... a tapasztalat azt mutatja, hogy szényen - nem szégyen, de a 'csóróbb' szegmens preferálja a randizás eme formáját. Hiszen ez ingyen van, és még praktikus is emellett az, hogy gyakorlatilag az egész terep egy tökéletes menekülési útvonal. Mivel azonban már elmúltak a kellemes hőmérsékletű nyári esték, ez a helyszín számomra kifejezetten nem nyerő. Arról nem is beszélve, hogy séta közben gyakran nem látható a partner teljes arca, arckifejezése, könnyen elkalandozhat a tekintet, nem csak rám figyel - de ezek ugyanúgy velem is előfordulhatnak.

Tehát akkor beülni valahova. Fontos kérdés: dohányzik-e a partner. Ha nem, az ciki, mert nem szokta szeretni egy nemdohányzó sem a cigifüstöt, és mivel én bagózok, vissza kell magam fogni, hogy rágyújtsak, de legalábbis minimálisra csökkentsem az elfogyasztott cigik számát. Bár ezt ki lehet küszöbölni azzal, hogy olyan helyre ülünk be, ami alapból nem dohányzó, én valahogy túlélem a nikotin éhséget, a partner nem fullad meg, és általában jót röhögök a bénázásomon (értsd: pánikszerűen táskában matatás, cigi+gyújtó előkerítése céljából), mikor távozunk a helyről, és első dolgom a rágyújtás. Ehhez annyi jutott még eszembe, hogy sosem csinálok titkot abból, hogy dohányzom - magyarán ez rólam egy abszolúte publikus információ. Aki ennek ellenére szimpatikusnak talál, és találkozni akar velem, és ezek után negatív megjegyzést tesz a füstölésemre, az kb. bekaphatja. Teljes lelki nyugalommal ki merem nyilatkozni, hogy a toleráns, figyelmes dohányosok táborához tartozom. Megkérdezem társaságban, hogy rágyújthatok-e, nem fújom a másik képébe. Amikor felszállok buszra/villamosra/akármire, nem fújom be a füstöt az ajtón, megállóban szinte sosem gyújtok rá, ha mégis, akkor félreállok, stb. És aki ezek után beszól, mert dohányosnak beszólni a közvélemény szerint nem bűn, hanem szinte kötelező, az kb. elmehet a fenébe, hiszen az, hogy mennyire rombolom a saját egészségemet, az egyedül rám tartozik. Na erről külön lehetne blogolni sok-sok poston keresztül (össze is akadtam már ilyen bloggal, dohanyzom vagy vmi ilyesmi néven), és sikeresen felidegesítettem magamat, így most "zárom soraimat" (erre a kifejezésre egyszer régen egy magyar tanárom azt mondta, hogy nagyon gáz, és ne használjam, de most csakazértis szabályt szegek...), és hamarosan folyt. köv.

Ismét nem a legtalálóbb cím, úgy hangzik, mintha valami hírműsorról lenne szó. És valóban... :)

Legfontosabb tény, hogy nem lettem beteg, hála kitartásomnak és a coldrexbe ill. neocitranba vetett feltétlen bizalmamnak. Pénteken már úgy ébredtem fel koradélután, mint aki majd' kicsattan az egészségtől! Emiatt nem tudtam más kifogást találni hirtelen kishugom előtt, és kénytelen voltam elmenni vele sétálni a városba, balhéra éhezve. Mármint én ugyan nem, és valóban nem is volt rossz ötlet a séta, csak kicsit sajnáltattam magam... Blahán az elvileg működésképtelen tankot megcsodáltuk - ami szerintünk hatalmas kamu, ugyanis a lánctalpakon nem túl régről származó sár és fűcsomók nyomait véltük felfedezni... Jobbak vagyunk, mint a helyszínelők! Ki volt állítva néhány egyéb régi jármű, de különösebben nem voltunk lenyűgözve. Inkább jót röhögtem a tank előtt pózoló és fényképező emberkéken. Azért hogy ne lógjak ki nagyon a sorból, készítettem a tankról csak úgy magában egy képet, majd ezt is feltöltöm, hogy gyakoroljam ezt a bonyolult műveletet...

A Nyugatinál konkrétan szinte semmi sem volt. Pont mikor odaértünk, bejelentettek hangosbemondón valami előadást talán, de miután arra sem jöttünk rá, hogy egyáltalán ki és hol szólt, érdeklődés hiányában továbbálltunk.

Irány a Kossuth tér! Kishugi belelkesülve, hogy a arrafele biztos lesz valami izgalmas, közeledtünk a cél felé. Gyanúsan szemléltük a rohamrendőrök seregét, na itt biztos lesz néznivaló - ha más nem, a rohamrendőrök... Mivel nagyon szép volt az idő, ezért leültünk a téren egy padra, onnan néztük azt a szerencsétlen 2 kiskatonát, akiknek a zászló két oldalán kellett álni mozdulatlanul, de időnként helyet cseréltek szépen lépkedve (menetelve?). De hogy ne maradjunk izgalom nélkül, feltétlen be kell számolnom arról, hogy egyre gyűltek a rohamrendőr bácsik, kordonokkal vették körbe a teret, legalábbis azokat a részeket, ahol valami kisutca csatlakozott be, és ott sorfalat képeztek. Egy helikopter is időnként felénk tévedt, de az is lehet, hogy csak valamelyik tv csatorna tudósított fentről. Nemsokára két kedves rendőrbácsi mindenkit szépen megkért egyesével, hogy hagyják el a teret, mert lesz valami felvonulás, és biztosítaniuk kell a helyszínt, azaz a kordonok másik oldaláról folytathatjuk csak a szemlélődést. Kérdeztük, hogy mégis mi lesz itt, és a Jobbikot emlegették, de nem voltak biztosak benne. Kíváncsi lettem volna, hogy a japán turista csoportot és az egyéb külföldi érdeklődőt mivel vették rá a távozásra, sajnos ezt már sosem fogom megtudni.

Én felettébb lelkesen, hugicám némileg csalódottan távozott, de hát maga a történet is hírértékű, hiszen rendőri utasításra el kellett hagynunk a Kossuth teret! Minden csak tálalás kérdése :)

A belváros - nagykörú utcáin időnként fel-feltűnt egy-egy zászlót vívő ember, de semmi különös, szokatlan dolgot nem észleltünk, hacsak nem ez számít annak :)

Megtörtént a számomra elképzelhetetlen, úgy ébredtem ma fel reggel, hogy bizony lappang bennem valami. Természetesen mikor máskor, mint a hosszú hétvége előtt történhet ez meg velem. Még jó, hogy semmi konkrét programot nem szerveztem azon túl, hogy pont most esedékes a havi egyszeri vidéki családlátogatás, és mivel az szombat délelőttől vasárnap délutánig terjed ki, talán addigra összekapom magam valahogy.

De nyugalom, sem h1n1-re, sem egyéb influenzára nem gyanakszom, szimplán megfázás, bár erős a gyanúm, hogy egyik kolléganőm fertőzött meg szánt szándékkal. Legalábbis neki ezt mondtam, hogy ő a bűnös, és nem ellenkezett, bár kiröhögött... És azt is tudom ám, hogyan művelte a merényletet! Nem, titokban nem szoktunk testnedveket cserélni az iroda egy eldugott zugában... Hanem, mivel beindult az ősz (azaz inkább tél), rendszeresen teázok, és előfordul, hogy naívan felügyelet nélkül hagyom a bögrémet, ezáltal szabad prédává válik, hogy beleigyanak, beleköpjenek, körbenyalják a szélét, stb., azaz megtelepítsék benne a gyilkos vírusokat! Az elméletem hibátlan, úgy érzem :)

Nem garantálom, hogy minden elnevezés találó lesz, mert viszonylag ritka dolognak tartom, hogy valakit egy vagy két szóval lehetne jellemezni. Jelen esetben épp ez a helyzet áll fenn, így majd valami körülíró címet fogok a post írása közben kitalálni.

Második randipajtás elsőre abszolút nem jött be. Másodjára sem. Szigorúan a külsőségekről beszélünk, kb. egymagasságúak vagyunk, nagyon vékony, és hát nem szép. Félhosszú egyenes hajjal, középen elválasztva, szemüvegen keresztül tekint rám a fotón. Gyorsan meg is jegyzem, hogy a szemüveg nem hátrány, de hát nem mindenkinek áll jól. Mondjuk speciel az ő típusához passzolt, de ez nem is lényeg. Viszont dohányos, ami nálam pozitívum, lévén hogy én is a büdős bagósok táborát erősítem. Most is épp koncentrálok erősen, nehogy le ne hamuzzam a billentyűzetet, már megint... De hogy ne csak a negatívumokat soroljam, tegyük hozzá, hogy azért valami megfogott az emberben, ha már a találkozásba belementem, és nem feltétlen csak a végső elkeseredés motivált :) Nagyon jó volt a dumája! Bővebben kifejtve: értelmes, vicces, hasonló humorérzék, művelt, olvasott - egy könyvesboltban dolgozik, talán szakmai ártalom, sose baj. Kifejezetten élvezetesek és szórakoztatóak voltak eszmefuttatásaink, emiatt egyáltalán nem tűnt esélytelennek és reménytelennek a dolog látatlanban. Így hát egykettőre találkozásra került a sor. Helyszín, időpont lefixálva, nem késett, és együtt elbaktattunk a kiszemelt pubba. Sajnos első látásra roppant mód taszított a külseje, nagyon szemétül hangzik ugyan, de a bottal sem... típust képviselte. No annyi baj legyen, attól még az este telhet kellemesen, legalább beszélgetünk egy jót. Azonban elkövettem azt a hibát, hogy csak némi alkohol bevitele mellett tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mekkora viszolygást vált ki bennem az ember, ergo berúgtam mint állat... Mentségemre szóljon, hogy ő is! Sajnálom, nevezzen bárki felszínesnek, de egyszerűen egy csöppet sem vonzott a fickó, kifejezetten csúnya volt, és most veszettül próbálom a legemészthetőbb és kevésbé megbotránkoztató szavakat használni. Elsőre kb. azt akartam leírni, hogy csak piával bírtam elviselni a helyzetet... de én ilyet nem mondok! :)

Miután regisztráltam, hogy ha még egy pohár valamit megiszok, itt bizony baj lesz, javasoltam, hogy induljunk el szépen haza. Nem is tudom, talán február-március környéke lehetett, és legnagyobb örömömre elkezdett szakadni a hó, aminek az lett az eredménye, hogy az eleve ingatag járásom teljes instabilitásba csapott rá. Természetesen hős lovagunk kihasználva az alkalmat míg eljutottunk a körútra, felajánlotta, hogy karoljak belé. Fél percig se tartott a roppant romantikus közlekedés, le akart smárolni. Finoman de határozottan hárítottam, már amennyire ez megvalósítható enyhén spicces állapotban, mindenesetre a villamosig önerőből jutottam el. Szerencsére nem kellett sokat várni, egykettőre már a Blaha irányába tartottunk. Addig röpke beszélgetés, egyre kínosabb érzet részemről, csak szabaduljak már meg tőle. Ez a naiv próbálkozás a megcsókolásra még részegen sem tetszett tőle, azon túllépve, hogy nem jött be az ember, én egy pillanatig sem éreztettem vele, hogy erre neki van esélye. Tudom, ittas állapotban megszűnnek a gátlások, de akkor is, egy minimális helyzetfelismerő képesség mindig jól jön. Tehát, időközben Blahára érkezés, még a megálló előtt mondta, hogy na akkor eljött a búcsú ideje. Erre rápánikolva elmormoltam egy imát, hogy ne akarjon mégegyszer megpróbálni megcsókolni. Fel is ajánlotta, hogy hazakísér, de udvariasan, amennyire tőlem telhető volt, hárítottam. És akkor a villamos megállt, én óvatosan leszálltam, és mire környezetemet felismertem és stabilan álltam, hirtelen azt észleltem, hogy egyedül vagyok. Nézek, hol a csávó, fennmaradt-e a villamoson, vagy mi van, mikoris észrevettem, hogy ezerrel halad a 7es busz megállója felé. Na mondom, nem gondoltam volna, hogy ennyire megkönnyíti a könnyes búcsúnkat, így egy vállvonás és belül örömujjongás közepette szépen hazasétáltam.

A mai napig nem értem ezt a köszönés nélküli távozást, ugyanis másnap este msn-en ő is beközölte, hogy mennyire jól érezte magát, és szeretne még látni, de előtte még óvatosan szóba hozta az előző napi érdekes elválásunkat, miszerint ne haragudjak rá, vannak hülye dolgai. Értelmet ugyan bennem nem nyert a dolog, de biztos én vagyok retardált. Mindenesetre szépen elutasítottam, nem kérek belőle. És csak egy kicsit csesztem ki magammal, ugyanis abban a könyvesboltban, ahol dolgozik, időnként én is megfordultam, mert útba esik és jó kis akcióik vannak, így hogy megkíméljem magam a kínos találkozástól, kénytelen voltam a távolabb lévő üzletbe átszokni... micsoda pech :)

Ha egy kifejezéssel kellene jellemezni az első versenyzőt, akivel volt szerencsém randizni, akkor az a fenti cím lenne. De ne szaladjunk ennyire az elejére...

Ahhoz, hogy egy ismeretlennel találkozásra kerüljön a sor, több dolognak is stimmelnie kell. Hajigáljatok meg kővel, nem érdekel, de válogatós vagyok. Először is, ki kell szűrni a primitív ősembereket. Meglepően sokan vannak, és jó pár egyed meglepően profin tud álcát viselni, de kis gyakorlással ügyesen ki lehet szűrni - feltéve, hogy valaki pont ezt keresi. Mivel én nem, ezért alaposnak kell lenni. Olvassuk el az adatlapját, ha vette a fáradtságot, és megjegyzésekkel, mondat szerű képződményekkel tűzdelte tele a profilját, az már fél siker. Ugyanis első buktató a helyesírás, és nem feltétlen a 'j' és 'ly' összekeverésére célzok, hanem az alany-állítmány-tárgy összeillesztésének bonyolultságára akár. Vagy épp a szőrszálhasogató rövidítésekre, pl. 'ismi'. Ezzel a szóval kb. agyhalált lehet nálam okozni... Vagy épp a csupa nagybetűs írással - online kommunikáció esetében ez kiabálásnak felel meg, aki nem tudná. Persze védekezhetnek azzal, hogy nem ismerik a jelentését, attól még különösen tud zavarni. A legalapvetőbb vesszőhibákról nem is beszélve...

Tehát, szűrünk ezerrel. Ha fotó nincs feltöltve, akkor szintén bukott az ügy. Vagy ha nyilvánvalóan fals információkkal tűzdeli tele a profilját az ember... kedvencem a 'dohányzom' de 'egészségcentrikus' vagyok. Ez lehet, hogy csak nekem ellentmondás, és megint bennem van a hiba, mindenesetre furcsa. Más kategória viszont, aki direkte poénra veszi az egészet, és valóban humoros dolgokat ír magáról. Az általában különösen imponál, hiszen értékeljük a mókát :)

Megtörtént a szűrés, rám küld az ember egy levelet vagy egy flörtöt. Flörtöt, akár ha az csak egy mosoly, azt is el lehet utasítani. Igen, baromi hülyén hangzik egy mosoly elutasítása, de mivel alapvetően flörtről beszélünk, nem kell minden jött-ment mosolyát elfogadni, hiszen ezáltal kvázi bíztatnék egy olyan embert, aki lehetséges, hogy abszolút nem jön be. A felesleges elutasításra az időpazarlást pedig nagyon nem szeretem, ezért inkább gond nélkül nyomok a nemre, ha nem tetszik. És hányszor kaptam rá választ, hogy mekkora beképzelt picsa vagyok, stb stb, és még finom is voltam...

Vegyük azt, hogy stimm a dolog, tetszik amit látok, nem tűnik szararcnak, ergo elkezdünk üzeneteket váltani, chatelni vagy akár msnezni. Rögtönzött kérdezz-felelek, próbálgatás, hogy veszi-e a lapot, megáldotta-e a sors humorérzékkel, néhány alap információ, hogy mégis ki fia borja, esetleg ő a baltásgyilkos vagy sem. Mondjuk átment a rostán, esetleg még egy alkalommal beszélgetésre kerül a sor, és ha viszont szimpatikus vagyok, megvárom, hogy elhívjon találkozni. A leszervezésében roppant készséges és együttműködő vagyok, lebeszéljük az időpontot, a kb. helyszínt, időközben telefonszám csere, és ezáltal szerencsés esetben még a randi előtt hallhatom a kedves jelölt hangját is. Erre az utóbbi időben különösen rászervezek, hogy ne érjenek kellemetlen meglepetések, fülsértő hang, durva beszédhiba, 'kilóg a kapa a szájából', ilyesmi és ehhez hasonlók.

Tehát poker face barátunk. Meglepően jól indul a dolog, szimpatikus, nem néz ki rosszul, dolgozik, nem tűnik trógernak, értelmes és érdeklődő. Beszélünk telefonon, elég későn, úgy éjjel 11 óra fele, és a hangja meglepően álmosnak tűnik - mondom sebaj, biztos a fáradtság. Jól elbeszélgetünk, és másnap meló után randizunk.

Ide most muszáj közbeiktatnom egy mellékszálat. Mivel nem vagyok alacsonynak mondható, 175 cm, emiatt értetlenkedve állok az olyan emberek előtt, akik magukat 180-185 cm körülinek mondják, de mikor találkozunk, jópár centivel alacsonyabbnak tűnnek nálam. Pedig nem hordok sem magassarkút, sem magastalpú cipőt! Ha mégis, ami nagyon ritkán van, az max. 4-5 cm. Na most, randira, pláne ha tudom, hogy nem egy 2 méteres példánnyal van dolgom, direkt nem veszek fel magassarkút, mert speciel nekem elég kínos, ha magasabb vagyok a pasinál. És biztos vagyok benne, hogy ez ugyanúgy kellemetlen a nem túl magasra nőtt pasiknak is...

Egészen véletlenül mr. poker face sem tűnt egy égimeszelőnek, pedig ő is magát kb. 180-183 cm közé saccolta. Az ilyeneket megjegyzem, mert kb. ez csípőből az első benyomás. De egye fene, ez van. Akkor sem fogom magam begörnyeszteni, az roppant szarul áll egy nőnek. Na mind1, szépen elsétáltunk a megbeszélt kávézóig, és leültünk beszélgetni. Mr poker face nevét illetően egy cseppnyi túlzás sincs. Végig totál egy hangszínnel, arccal, szó szerint közönnyel beszélt. Akkor az előérzetem be is igazolódott, nem álmos volt a telefonban, hanem alapból ilyen! Ahhoz képest egész kommunikatív volt, nem emlékszem üresjáratra, kínos hallgatásra. Viszont az arcom, vele ellentétben, szinte szó szerint nyitott könyv. Sokan mondták már, hogy nemcsak a tekintetem, de a szemeim önmagukban is nagyon kifejezőek, és ha úgy adódna az életemben, hogy megnémulnék, akkor sem okozna különösebb nehézséget a kommunikáció számomra. Maradjunk annyiban, hogy nem szeretném kipróbálni...

Maga a randi nem is lett volna rossz, ha poker face mutatna magából bármi érzelmet, ami által elhitetné velem, hogy nem egy robottal beszélgetek. Nem így lett, és szerencsére nem nekem kellett menekülési útvonalat kreálnom, ő még a randi előtt szólt, hogy sajnos nem ér rá sokáig. Így a kb. 1 órás randi után zúztam haza, és röhögtem a balszerencsémen. Mivel valóban semmit sem árult el a tekintete, mást meg nem művelt, amivel kifejezte volna a tetszését irántam, így halál nyugodtan pipáltam ki, és már néztem volna utána a következő áldozatnak. Azonban msn-en rámírt, talán még aznap, vagy másnap este, hogy ő nagyon jól érezte magát, és hogy mennyire tetszettem neki. Még jó, hogy nem látott, mert köpni-nyelni sem tudtam, csak kb. annyit bepötyögni, hogy TÉNYLEG? És valóban, megerősített ebben, ami részben jól esett, mégsem vagyok talán bányarém, de aztán elmondtam neki, hogy én viszont nem kívánok vele többet találkozni, köszöntem a lehetőséget.

Na jó... nem vagyok szívtipró, könyörtelen jégkirálynő, mindig igyekszem normálisan és a lehető legkevésbé bántóan adagolni az elutasítást, persze ez nem mindig sikerül, hiszen töksokan képtelenek ezt megemészteni, és olyankor jön a visszatámadás. De ezt inkább hagyjuk, mert még a végén felidegelem magam :) Poker face úgy néz ki, hogy jól fogadta a dolgot, és azóta is békén hagyjuk egymást.

Ciki, nem ciki, egyedülálló vagyok. Megvannak az előnyei és a hátrányai is, ezt most nem részletezném. De mint normál emberi vonás, szükségünk vannak kapcsolatokra, jókra és rosszakra is, ilyen-olyan tapasztalatokra, hogy ezáltal a saját szükségleteink, igényeink egyre inkább pontosodjanak, kiforrjanak. Hogy egyáltalán legyen összehasonlítási alap, hogy megtanuljuk értékelni a jót, minél inkább kiszűrni azt, ami rossz. Közhelyvihar, de bevezetésnek talán elégséges.

Tehát, mint aktív 'szingli' (nem szeretem ezt a kifejezést), nézelődök, keresgélek. Minél inkább görcsmentesen, lesz ami lesz alapon randizgatok, a nagy számok törvénye szerint, azaz előbb vagy utóbb fogok találni egy olyan embert, aki nekem is megfelel, és én is neki. És ha már itt tartunk, ezt hosszútávra értem, ami nyilván nem fog leszűrődni 1-2 találkozás után, hogy na, ő az, akinek majd gyereket fogok szülni, meg halálunkig együtt leszünk. De próbálkozok, mert itthon ülve hogyan is várjam a sültgalambot?!

Ergo nyitott szemmel járok, ha úgy adódik, simán megnézem a pasikat akár utcán, bkv-n, akárhol, bár ez maximum a nyálcsorgatásban merül ki. Szórakozóhelyekre ritkán eljárogatok, de nem kifejezetten táncos-mulatós helyekre, hanem bár, pub, ilyesmi. Főleg Szimpla, kedvenc helyem, még ilyen ramaty időben is. De mivel általában barátokkal/barátnőkkel fecsegés és lájtos iszogatás céljából megyünk, nem kifejezetten ismerkedni, ezért szükséges volt kitalálni a nézelődésnek egy másik alternatíváját. Azaz a netes 'társkeresést'. Bezony ám, szégyen vagy nem az, fel vagyok regisztrálva egy ilyen oldalra, ahol jobbnál jobb gyöngyszemekkel találkozok. Alapvetően totálisan kiakasztó az egész, mennyi szarsággal akadok össze, de szerencsére levetkőztem nagyjából ezt a tulajdonságomat, miszerint ha valami negatívum ér, akkor feladom a dolgot. Volt rá példa, hogy több hónapig be se léptem, mert beleuntam a sok hülyébe és fárasztásba, de csak vissza-vissza kacsingatok. Nem kis oka az, hogy látok a környezetemben pozitív példát arra nézve, hogy ki lehet ám fogni a herceget fehér lovon, és nem csak szexre vonatkozóan, hanem komoly kapcsolatok is születhetnek! És ez nem urban legend :)

Mondhatni elég sok pasival randiztam az utóbbi 1 évben, szinte mindegyik valamilyen szinten tanulságosnak bizonyult. Arra gondoltam, hogy azokat, akiket érdemes megemlíteni, teljesen külön posztban fogom megírni, természetesen szigorúan névtelenül, ugyanis eszem ágában sincs senkit sem besározni. És így legalább ez az amúgy is megint elég hosszúra sikeredett beírás sem fog végleten szófosásba torkollni...

Sokat nem lehet hozzáfűzni a címhez. És nem is nagyon lehet szépíteni. Ez, ami most van, határozottan tél. Már csak a hó hiányzik. Vagy ne kiabáljam el? Riogattak már épp eleget, hogy hó is várható, biztos ami biztos alapon ma már csizmában indultam el. De hogy ne legyen tökéletes a kép, a kabátkám baromi vékony, hiába a réteges öltözködés, csontig hatol a hideg szél. Pedig már sálat is kötöttem. Nem tetszik :(

Valaki árulja már el nekem, hogy miért nincs átmenet az időjárásban? Még kiccsaj koromban azt tanították környezetismeret órán, hogy nálunk mérsékelt éghajlat van, vagy valami ilyesmi. De ez az átmenet nélküliség véleményem szerint minden, csak nem mérsékelt, esküszöm inkább a szélsőségekre hajaz. Noooormális?

De akkoris tartom magamat az eredeti tervhez, miszerint októberben nem fogok fűteni! Bezzeg melóban már megy a fűtés ezerrel! Sok a fázós (hisztis) kolléga :) Na de kicsihugi valamilyen oknál fogva nem fázós, mikor én macinaciban, pulcsiban és zokniban vacogok a lakásban, ő lazán ujjatlan felsőben nyomul. És ha már fűtés, a drága kicsi konvektoromat nem merem csak úgy beizzítani, hiszen nem árt évente egyszer megnézetni, kitisztíttatni. Nem óccón... És ráadásul ez tavaly ki is maradt... Nem vagyok rá büszke. Volt kb. 2 hete valami kommunális ingyenes kéményseprés szolgáltatás, természetesen olyan időpontban, amikor normális ember nincs otthon, kb. délelőtt 9-12 körül. Így mondanom sem kell, a kutya sem volt otthon. Csak a macska, de őt még nem sikerült megtanítanom arra, hogy elintézze az efféle melókat. Így marad a fizetős konvektor ellenőrzés, fizu után. Az pedig november eleje. Addig kibírom meg/fel/szétfázás nélkül? Meglátjuk...

Siófokot túléltem. A vártnak megfelelően iszonyat fárasztó volt, de emellett meglepően jól éreztem magam. Szerencsére a kolléganők, akikkel együtt voltam, aranyosak és jó fejek, rengeteget nevettünk.

Pénteken kötelező alapon részt kellett venni egy esten, amin felléptek Csepregi Éváék. Hatalmas terem, átlagéletkor 60 év, mindenki ült, az első egy-két sorban ill. a hátsó részen ülők tomboltak, én próbáltam elaludni, de ahhoz túl hangos volt a zene és kényelmetlen a szék. 1 órás kín... dokumentáltam az eseményeket, de még mindig nem tudok képet beszúrni a blogra. Továbbra is fail :)

update: íme a képek a 'fergeteges' buliról :)

Szombaton szobatárs kolléganőmmel, aki mellesleg iszonyat jó fej, elmentünk a siófoki Tojásfesztiválra, ugyanis fellépett Fenyő Miki, és hatalmas rajongója. A másfél órás koncert alatt kb. 1 órán keresztül - nem túlzok - szakadt az eső. Ennek pusztán annyi előnye volt, hogy az egyébként hatalmas tömeg szépen lassan feladta, és ahogy szállingóztak az emberek elfele, mi rövid úton az első sorba kerültünk, és onnan csápoltunk. Párszor még a Miki tekintetét is sikerült elkapni! Érdekes élmény volt :)

Arról már szinte alig merek szót ejteni, hogy majdnem minden este berugtunk. Azért csak majdnem, mert volt, hogy csak becsíptünk :) Szombat, a legdurvább nap pedig, kemény másnapossággal, fejfájással indult, majd miután leküzdtem ezt a problémát, észleltem, hogy kissé felfáztam. De jó is volt. De hála praktikáimnak, délutánra már kutya bajom volt, és már alig vártunk az esti tombolást az esőben!

Mielőtt valami zsé kategóriás filmre asszociálnánk, máris helyesbítek.

Ha az egyen rabszolga ruhát botrányosnak ítéltem meg, akkor még nem számoltam azzal, hogy megkapom a névjegyeimet. Ennél még egy sufni garázs digitális nyomda egy kis asztali nyomtatón is jobbat kreál, és talán még ismerik is a kifutó fogalmát. Esküszüm, megtanulok képeket is publikálni a blogon, mert egyelőre ez a része még mindig nem megy... na jó, nem is próbálkoztam azóta. Pedig fontos, hiszen vannak dolgok, amiket muszáj megmutatnom, hogy más is legyen rosszul, ne csak én :)

Sír a szám, pedig ezekért a dolgokért nekem nem kellett fizetnem. Vagy pedig túlságosan is hozzászoktam az igényességhez... :) Sebaj, akkor hozzászokunk a gagyihoz.