Érdekes szitu, pont a legrosszabbkor - már megint. Péntek délutánra sikerült olyan szinten a mélybe taszítani magamat, hogy máig pislogok, hogy mi a rák van velem. Ülök a vonaton, várom, hogy elinduljon, elmerülök az önsajnálatban, mikor megcsörren a telóm. Cs. volt, akiről még nem írtam, hiszen több mint 1 hónapig kb. senkiről sem írtam. Nem is kavart fel sok vizet, igazság szerint nem tetszik a pasi, de ő már kb. 2 hónapja jelen van minimum, és randizni akar(t) velem. Minden mindegy alapon részemről okés volt a dolog, csak könyörgöm, ne hívjuk randinak, mert attól a szótól is már hányok. Legyen tali... oké, de egyszerűen vagy nem sikerült egyéb elfoglaltság miatt összeegyeztetni, vagy épp behazudtam szemét módon valami kifogást, mert rohadtul nem volt kedvem kimozdulni és pont vele találkozni. Ennyire villanyozott fel a személye... egy rohadék vagyok.

Lényeg a lényeg, hogy Cs. barátunk lelkesedése érthető okokból leapadt, és mint kiderült, be is csajozott. Mondom szuper, legalább neki sikerült - valóban egyáltalán nem bántam, meg is mondtam neki, hogy örülök neki. Ő azonban mégsem annyira, mert így megint lemaradt rólam. Pff hülye... emlékezz, TALI. Nem randi! De ő lefordította a saját nyelvére, és az nem tali... Ebbe belenyugodtam, life goes on.

DE! Megint jelentkezik, hogy szakításközeli állapotba került, és hogy mi lenne ha... mondom jó. Azonban akkor voltam dögrováson valami influenza szerű képződmény miatt, így nem tartottam magam tali képesnek, ergo hárítottam. Egészen 1 héttel későbbig, én vettem a bátorságot, ráírtam, hogy ráér-e 7végén. Ez volt 1 hete. Az első face to face tali után V-vel, nem valami kocsmázós összefutás, csak mi. Kellően felajzva, összezavarodva... Amire szerintem gyógyír egy B terv, amire kézenfekvő ötlet volt Cs. Lett volna, ha nem hárít valami nevetséges módon, miszerint nem látja a 7végét, de lehet, hogy ráér, majd jelentkezik. Ehhez képest, hatalmas elfoglaltsága közepette folyamatosan láttam online... El is könyveltem magamban, hogy ez egy f*sz, nincs értelme továbbra is számításba venni, mint potenciális karbantartó.

Aztán megszólalt pénteken a telefon... na mondom megint rossz időpontot választott, hiszen épp utazok Egerbe. Rövid úton kiderült, hogy bizony nem talizni akar, hanem az orrom alá dörgölni bejelenteni, hogy megint becsajozott. És most annyira, hogy az összeköltözés is felmerült. Lepleztem ugyan meglepettségemet, mert gyors fejszámolást végeztem, és ez a románc nem tarthat régebb óta, mint 2, maximum 3 hét. Ezáltal regisztráltam, hogy bizony Cs. nem kicsit kapcsolat függő. Háttérinformációként még annyi, hogy több éves kapcsolatból lépett ki gyakorlatilag közvetlen azelőtt, hogy jelentkezett volna nálam először. Mert hogy már régóta bejövök neki - évekkel ezelőtt találkoztunk állítólag, bár én konkrétan rá nem emlékeztem. És már akkor húbammeg de kellettem neki, de hát foglalt volt. És amióta felbukkant, azóta a második nővel jön össze, és emellett engem is megkörnyékezett, ami igazából rendben van, csak azért furcsállom ezt a hirtelenséget. Hogy máris összeköltözés...

Szomorúan közölte aztán, hogy úgy érzi, hogy behülyített engem. Mondjuk én ezt nem így nevezném, inkább csak megrögzötten próbált valakibe kapaszkodni, mert egyedül elképzelhetetlennek tartja az életét. Nagy kegyesen persze felajánlotta, hogy maradjunk kontaktban ingame, de ha ráírok, és véletlenül nem válaszol instant, akkor az azért van, mert újdonsült asszonykája is ott figyel. Aki mellesleg ismer engem, mert ő is ugyanazon a szerveren játszik, mint mi. Itt már kezdtem egyre kíváncsibbá válni, és gondolatban lefuttatni a lehetséges személyek listáját, de okosabb nem lettem. Inkább csak zavart váltott ki bennem, mert - közöltem is vele - én nem szoktam kompromittáló dolgokat írogatni neki...

Nem lenne érdemes ezzel foglalkozni, de ez a pár perces telefonbeszélgetés a legrosszabbkor ért, és érthetően szarul éreztem tőle magam. Nem azért, mert gyakorlatilag lepattintott egy olyasvalaki, aki iránt különösebben semmit sem érzek, sőt ő volt az, aki nyomult rám. Épp ezért, ezek után, teljesen értetlenül állok az eset előtt. Ez amolyan revans, hogy lássam, hogy miután én nem törtem magam érte, hiphop pótolhatóvá váltam? Hogy lemaradtam róla? Akkor is ő sajnálkozott emiatt... én ugyancsak megmondtam neki, hogy örülök, hogy talált valakit. Így van jól. És csak a sértettség maradt meg bennem nyomokban, hogy ezek után még az orrom alá dörgöli a jelenlegi helyzetet. Nem értem. Aki igen, az felhomályosítana?

Felhozatal? Kínálat? Hagyjuk már. Ha már annyira közgáz, akkor legalább a látszata megvan annak, hogy kereslet és kínálat valamilyen szinten összefüggésben áll. Na de pasifronton? Félek, megint az fog részemről beigazolódni, hogy velem van a baj. Na de emo off, lássuk a tényeket, ismét.

Felhozatal, kínálat: gyengécske. Ami van: maradék, selejt. Mint valami szezon végi kiárusításon. Van ugyan a kedvenc színemben, de már csak gyerekméretben. Vagy szép ugyan, jól áll, méretben is passzol, de éktelenkedik rajta egy kimoshatatlan folt, vagy már foszlik a varrás. És már csak ez maradt. Kell vagy nem?

Vagy mégsem?

Eleget sajnálkoztam vagy bosszankodtam a korombeli egyedülálló férfikezdeményeken. De mi van azokkal, akik már elkeltek így vagy úgy? Vagyok annyira megátalkodott ribanc a körülmények áldozata, aki még ráadásul be is vallja, hogy volt már dolga barátnős/nős férfival. Többel is.

Mentegetőzhetek, mert valóban így történt, hogy rámnyomultak. Alapvetően nem fogok egy pasira rámozdulni, mert nekem kell és most és különbenis ez jár... ha tudom róla, hogy már elkelt. Maximum kifejezem sajnálatomat egy ital mellett, oszt csókolom. De ettől még regisztrálom magamban, hogy tetszik, kell(ene), és megjegyzem. Aztán ha a kontakt megmarad, pl. közös baráti társaság miatt, akkor gyakorlatilag páholyból lehet figyelni az eseményeket, és ha megmarad az érdeklődés, akkor megfelelő időben és helyen lenni, ha már nincs meg az oldalborda. Ideális körülmény, valóságban gyakorlatilag kivitelezhetetlen...

Aztán ezekből a kósza románcokból soha nem lett semmi, szerencsére. Maximum egyszeri ismétlés, és amolyan hallgatólagos megállapodásként soha többet semmi. Volt persze véletlen kínos összefutás, de semmi több. Ezek pont így voltak jók, nem tisztem senki boldogságát, családi életét szétrúgni, nem érzem magam kifejezetten hibásnak, persze szereplője voltam az eseményeknek, és nem csak statisztáltam. Vesztenivalóm nincs, legalábbis kézzel fogható, aztán magamban hogyan értékelem az eseményeket, az már más tészta. Inkább a sehogynál maradok, mert gyáva vagyok, vagy nem.

Hála a sok-sok éves gyakorlásnak, mára már igen jól ki tudom szűrni azt, akinek bejövök. Egy ilyen észlelésekor, ha kapásból nem vetődök át reflexből a szoba/terem másik végébe, akkor megszemlélem és levonom a következtetést, ergo dugható-e vagy sem. Ha az utóbbi kategóriába esik, és még emellett kevésbé jófej, akkor a legminimálisabbra redukálom a kontaktot. Van annál kínosabb, mint leépíteni egy kéretlen rajongót..? Ha meg el tudnék vele képzelni legalább némi pásztorórát, akkor meg úgy helyezkedek, beszélek, nézek, érintek, hagyom, hogy érintsen... szükségtelen további részletezés :) Na de mi van, ha párja van? (még mindig rosszul vagyok a 'párom' szótól... ha valaha elkezdem használni, üssetek le!)

És mi van, ha első ránézésre nem bírok a bugyimba maradni, mert annyira vonz? És ha emellett jelen van, nyomul, és nem hagy nyugton? Ha vonzónak tartok a legkisebb szinten egy pasit, akkor nincs gond a ráhangolódással. Pláne ha még ez a vonzalom a plafont verdesi... robbanás előtti állapot, már 2 hete. És ez a feszült görcsgombóc csak fokozódott, hiába az önsegítés, az már csak olaj a tűzre. Megy a húzás, a bénázás, az időhiány. Uralkodnak a gátlások, félelmek, na meg a fájdalom. De akkor hol marad helye az örömnek, ha már a vágy ennyire eluralkodott? Szorítani kéne neki helyet, mert különben meg van b*szva az egész, és egy idő után szétrobbanok valami dühkitörés formájában. Már ki is találtam, halálra fogom magam zokogni vagy röhögni. Miközben kivetem magam a 4. emeletről... :D még szerencse, hogy eléggé tériszonyom van, az ablak közelébe alig merek menni. Na f*szság off, no suicide, csak némi gagyi fekete humor.

Ideiglenes megoldás a problémára: 7végén ha minden igaz csak miattam hazajön Z. Igaz, ez csak kb. csütörtökön fog kiderülni biztosra. Addig meg nem tervezek oda semmit, azaz úgy gondolkodom, mintha lenne már akkorra programom. De ha jön, akkor nagyfokú karbantartás várható, emellett széthullott ego felsöprése és újrarakása. Very need.

Mekkora katyvasz lett ebből... be kéne tiltani a gondolkodást.

Ahogy a cím is mondja, ezt a hétvégét távol kislakásomtól töltöm, anyámnál. Ez alapvetően első hallásra talán nem tűnik nagy tragédiának. Másodiknak sem, és igazság szerint még jól is sülhet el. Azt leszámítva, hogy már alapból nagy sürgés-forgásba csöppentem, ugyanis szombaton jön a rokonság ebédre, és már beindult a sütés-főzés. Minden hónapban egyszer összegyűlik a nép, hogy az adott hónap ünnepeltjeit felköszöntse, kötelező pofavizit, zabálás és piálás a program. Az utóbbi nálam jellemzően kimarad, ugyanis ilyenkor használom ki a lehetőséget, hogy vezethessem anyám kocsiját. És ez most azért különösebben fontos, mert pár nap múlva lejár a jogsim, és nem sok kedvem (na meg pénzem) van most ezt megújítani. De attól tartok, nem kéne sokáig elhúzni, hiszen ki tudja, mikor lenne rá szükség.

Tehát ünnepeltek, ez konkrétan anyum és én. Még meg is érné, hiszen kapok ajándékot. De ettől függetlenül nyűgnek érzem az egész rokonlátogatást, mélységesen fáraszt. Gyakran sikerül megúszni, mikoris sikerül úgy szerveznem a havi egyszeri egri kalandtúrát, hogy még véletlenül se legyen semmi hasonló jellegű program, csakis a szűk család, anyum, apumék, és max. nagyapám.

Ráadásul vasárnap délután, mikor megyünk vissza Pestre, már kész program vár. Apum, a felesége és hugom mennek hangversenyre, és öcsike rám lesz bízva. Ez, ha minden igaz, pár órás elfoglaltságot fog jelenteni. 6 éves öcsike, alapvetően jóarc, bár komisz kölyök, igazi rossz kissrác. De persze egy jól időzített puszival le tudja venni a nővérét a lábáról... :) Napok óta megy az agyalás részemről, hogy mit is kezdjek vele. Na nem katasztrófális a helyzet, hiszen igencsak jól elvagyunk egymással, de ha már Pesten leszünk, jó lenne némileg unique programot szervezni neki. Viszont egyrészt hideg van, másrészt meg késődélután kell rá vigyázni, egy csomó kézenfekvő program kiesik, pl. Csopa... Mozin gondolkodtam még, de az nem valami nagy szám. Bedobtam a kérdést több barátomnak is, de sajnos nem egyszerű a kérdés. Eddig a leghasználhatóbb ötlet a bkv-záson kívül a kisállatkereskedés... én csípőből elvittem volna játékterembe a westendbe, de arról elég erélyesen lebeszéltek... nem is értem miért. Kocsmázás, kurvázás kilőve. Marad a kajálás még, de az alapvetően nem sok idő. És mint már említettem, a szabadtéri programok a hidegre való tekintettel felejtősek. Haza meg nem akarom igazán vinni, max. rövid időre, mert féltem tőle a macskámat... úgyhogy egyelőre arra jutottam még mentő ötletként, hogy kerek perec megkérdezem tőle, hogy mit szeretne csinálni. 6 évesen talán már vannak kiforrott igényei :) ebben bízom...

Nőből vagyok, és igen, én is tudok vihogást produkálni. De mikor órákon keresztül egy csapat vegyes életkorú nő folyamatosan vihog, akkor kinyílik a bicska a zsebemben, és feltűnően sok időt nem töltök a helyemen, és képes vagyok olyan kollégákkal szóba állni, akik alapvetően elég messze tanyáznak, és kb. a nevükön túl nem nagyon tudok róluk semmit. És felfegyverkezve a hatalmas információval, miszerint barátságos az alapszemélyiségem, gond nélkül meg tudom találni a közös hangot _szinte_ bárkivel. Feltéve, hogy akarom. És most mindegy kivel, hol, miről... csak innen el. Már túl vagyok azon, hogy elképzelem, ahogy egy atombombát dobok rájuk, vagy csak simán fear-dot-fear-dot... Bőszen ismétlem magamban megnyugtatásképp, hogy holnap szabi. De akkor miért akarok nekifutásból kiugrani a 4. emeletről...?

Na igen, mivel a cég megnyert pályázatot, emiatt bizonyos időközönként traininggel mossuk az agyunkat. Már a kezdetek kezdetén túlságosan negatívan álltam a dologhoz, annak ellenére, hogy nekem nem kell benne részt vennem, amit nem igazán bánok. Az őszi 2 napos training alapvetően jól sikerült, és a kollégák nagyrésze örömmel nyilatkozott róla, persze volt néhány, aki a háta közepére kívánta, és sztahanovista módon csak arra tudott gondolni, hogy még mennyi melója van. Jellemzően az idősebb korosztály (40+) húzta a száját, de főleg azok, akik alapvetően baromi lassúak, és a legegyszerűbb feladat elvégzésére is komolyan kell fókuszálniuk...

A múlt héten is 2 nap trainingen vettünk részt, már használom a királyi többest, mert többször is "berángattak". Ennek eleinte kifejezetten nem örültem, de egy kis idő eltelte után már meglepően aktívan részt vettem és tetszett a foglalkozás. A 2. napon meg már magától értetődő volt, hogy a személyiség tesztes részre beülök. Jópofa volt és mellette tanulságos is. A lényege, hogy ki kellett tölteni egy tesztet, amely alapján 4 személyiségtípus közül kijött 1 vagy akár többre is az eredmény. Megtudtam, hogy alapvetően a barátságos személyiség kategóriába esek... Pedig V. mondta, hogy a kitöltés során direkt az ellenkezőjét karikázzam be. Azt kellett volna, viccesebb eredmény született volna. De poénon kívül, önismeret illetve a kollégák megismerése szempontjából szerintem igen hasznos.

Viszont ma és holnap is ismét training zajlik, még mindig abban a szobában, ahol az én íróasztalom van. Szerencsére továbbra sem kell a recepción rohadnom, mert megvan rá a pótember. De kifejezetten zavaró így "dolgozni", a saját gondolataimra nem tudok figyelni. Az éltet jelen pillanatban, hogy holnap szabin leszek...

Megy a vívódás, hogy mennyire is kezdjem mentegetőzéssel a bejegyzést, hiszen eltelt több, mint egy hónap, és konkrétan egy darab post nem született. Maradjunk annyiban, hogy nem volt hozzá kedvem... Most is csak azért jutott eszembe, hogy írjak, mert - bár melóm az van - épp sz*r kedvem van, és rajtam kívül álló okok miatt áll egy csomó munkám (főnöki jóváhagyás, ilyesm), hogy igazából jobb ötletem nincs arra, hogy elüssem a munkaidőmet, mint a blogolás.

De lássuk csak az elmúlt időszak eseményeit. Szilveszter, újév... képes voltam egy olyan pasival együtt tölteni szánalomból, meg miért is ne alapon, akitől viszolygok. Ez már a végső elkeseredés első jele lenne? Nem hinném, inkább szociális túlérzékenységem egy újabb bizonyítéka. Meg lehet magyarázni, de mint általában velem gyakran megesik a lehetetlen szitukba való keveredés, most is ez történt. Túl sok időt nem kívánok rá pazarolni, mert csak felb*ssza az agyam, lényeg a lényeg, hogy rövid ismerettség után, néminemű haverság kialakulását követően kierőszakolta nálam a pasi, hogy átjöhessen hozzám szilveszterezni. Én pedig teljes lelki nyugalomban egyedül terveztem tölteni az estét, megfelelő mennyiségű alkohol társaságában, zsé kategóriás filmek nézésével karöltve. De nem, előző nap már ment a győzködés... én hülye meg megsajnáltam, és belementem. Pedig gyanakodhattam volna, hogy egy korombeli, relatíve normálisnak tűnő pasi hogy-hogy nem tud hova menni bulizni, ha már annyira akar. Én is kaptam több meghívást, de nem éltem vele... (ez most úgy hangzik, mintha azt akarnám mondani, hogy még én is kaptam... :D)

Bár 31-én elég rossz szájízzel ébredtem ezzel kapcsolatban, majdnem sikerült is lemondani, de megint csak kihasználta együttérzésemet és szánalmamat, és meggyőztem magam, hogy jól sülhet el a dolog, hoz kaját, piát, meg végülis jó társaságnak ígérkezett. De mégsem... Nem túlzok, 5 perc vele együtt eltöltött idő után már kínosan éreztem magam. Persze, hogy hátsó szándékokkal érkezett... Ezzel alapvetően nem is lenne baj, hiszen jól esik az ember lányának, ha kívánatosnak tartják. De ez az ember... konkrétan bottal nem nyúlnék hozzá, és szó szerint kellemetlenül éreztem magam, ha egy kicsit is behatolt a személyes szférámba, azaz 2 méternél közelebb jött... Berúgni nem sikerült, így az elviselése sem lett könnyebb, pedig mindent megtettem, sajnos az immune effekt bejátszott.

Egy idő után én már nagyon álmos voltam, és hála a jószívemnek azért nem raktam ki az éjszaka közepén a 8. kerületi éjszakába, felajánlottam, hogy ott alhasson. Persze ez azt jelenti, hogy velem egy ágyban, más opció hiánya miatt. Nekem ez nem okoz gondot, hogy valaki mellett aludjak, kortól, nemtől függetlenül (jó, kivétel mindig van...). De természetesen nem bírta ki, hogy ne jegyezze meg, hogy ő még sosem csak aludt lány mellett. Közöltem vele, hogy akkor épp itt az ideje, hogy elkezdje. Mintha nem értettem volna a célzást... Ezt eljátszotta mégegyszer, de hasonló választ kapva látszólag beletörődött az alvásba. Úristen... ezt újra végiggondolni, a hányingerrel küszködök, pedig ma még kávén kívül semmi mást nem vittem a gyomromba. Nem költői túlzás az, hogy bottal sem piszkálnám meg. Lámpaoltást követően kitaláltam a forgatókönyvet arra az esetre, ha hozzám merészelne érni közeledés céljából, elég sok vért és agressziót tartalmazott, melyben nem én vagyok a szenvedő alany... De szerencsé(jé)re nem került megvalósításra.

Reggel ébredés, kávéfőzés, mire ő is felkelt. Valami szerencsétlen-gusztustalan megjegyzést tett az alvásomra vonatkozóan, amit már sajnos nem tudok visszaidézni, de tudom, hogy nagyon felcseszte az agyam. És aztán reggelire nyújtotta be az igényét... erre végképp nem voltam felkészülve, hiszen én sosem reggelizek. De a maradék virslit, amit ő hozott, nagylelkűen felajánlottam, bízva abban, hogy ezután gyorsan elkotródik. De nem... kérdi, hogy akkor ma mit csinálunk. Mondom wtf? Mirefel a többesszám? Hát hogy mozi, vagy valalmi. Mondom felejtős... nagy nehezen felfogta, hogy a jövőre irányuló terveim január 1-re teljes mértékben csak a személyemre korlátozódnak, ő nem szerepel benne. Még óvatosan megkérdezte, hogy ugyan nem zavar-e, talán még a reggelizése közben. Erre egy olyan választ kapott tőlem, hogy 'háááát kidobni csak nem foglak'. Na most ha egy ilyen választ kap az ember egy ilyen kérdésre, és nem azt, hogy 'óóóóó dehogy zavarsz, maradj csak, ameddig akarsz', akkor szerintem elég egyértelmű, hogy a jelenléte nem kívánatos. Azt nem tudom megítélni, hogy vette-e a célzást, mindenesetre miután teljes mértékben elutasítást tanusítottam a közös programot illetően, lassacskán összeszedte magát és elhúzott végre. Én pedig azóta is csapkodom a fejemet a falba, hogy hogy lehettem ennyire balfasz, hogy belementem ebbe az egészbe... nincs mese, balek vagyok.

u.i. annyira szégyellem ezt az esetet, hogy be se vallottam mindenkinek... de leküzdve üldőzési mániámat, hogy ezek után mindenki defektesnek fog tartani (ki nem tart még annak?:D), merem publikálni! :)

...és vége a karácsonynak, ezzel együtt a családlátogatásnak is. Épp itt volt már az ideje, mert bár anyum kifejezetten örül, ha meglátogatjuk, rövid idő eltelte után már meglehetősen idegesítő újfent gyerekszerepben tetszelegni. Hiányzik a lakáskám, a kis életem, a nyugodt perceim, a macskám. Szegénykémet csütörtök délelőtt hagytam egyedül, kellő mennyiségű kajával és vízzel ellátva, de a 4 nap mégiscsak 4 nap. Biztos jól van, nem hal éhen vagy szomjan, azért szar lehet neki.

Eskü mindent megtettem a karácsonyi hangulat megszerzésének érdekébent! Még csúcsdíszt is levadásztam anyámnak, aki karácsony előtt 1 nappal beközölte, hogy az nincs, már évek óta, eltört és pesten biztos még lehet kapni. A Blahán a fapados karácsonyi vásárban zajló kitartó keresésem eredménye egy gagyi műanyag csúcsdísz, jobb mint a semmi.

És már degeszre zabáltam magam az ilyenkor szokásos kajákból, már a tükör elé sem merészkedek... nyugi, senki idegein nem fogok játszani azzal, hogy fogyókúra blogot indítok. Inkább csak csendesen szenvedek magamban.

Egyébként még barátnőmet is meglátogattam, hogy süssünk mézeskalácsot! Igaz, késtem több mint 1 órát, de hát arról a tömegközlekedés tehet, nyomorult piros 173-as lépésben haladt, mert hideg volt. Más okot nem véltem felfedezni... Baromira kivettem a részemet a sütésben, néztem, ahogy Sz. összegyúrja a tésztát. Mikoris jött a felismerés, hogy nem rendelkezünk megfelelő formázó eszközökkel, így kés/fogpiszkáló segítségével különböző vicces alakzatokat készítettem. Amíg kiéltem kreativitásomat, addig Sz. intézte a sütést, és kb. minden 2. adag esetében elfelejtette lekenni tojásfehérjével a mézeskalács tetejét. Mentségünkre szóljon, hogy előkerült egy üveg isteni mézédes bor, és azt lelkesen pusztítottuk.

Képeket otthon feltöltök a poszthoz, már lementettem a telómból alkotásunk gyöngyszemeit, csak lusta voltam megírni/feltölteni. Még addig kitalálom, hogy a 18-as karikát hova is helyezzem a képeken...

Van egy nagyon hasznos jellemzője annak, ha az ember nyomdákkal áll jó kapcsolatban. Különösen ilyenkor, az ünnep előtt ez egy igencsak jövedelmező viszony. A formalitásoknak megfelelően minden cég küldözgeti partnereinek az ilyen-olyan ajándékokat. Van, akitől "csak" üdvözlőlap érkezik, személyre szólóan aláírva, vagy anélkül. Esetleg e-mailben - jó esetben - rejtett másolatként körüzenet formájában jönnek be a jókívánságok (a gyönyörűség tölt el, mikor láthatom az összes címzettet, az adathalászok ilyenkor örömujjongásban törhetnek ki...). Én az utóbbi kategóriába esek félig-meddig, mert 2 kolléganőmmel karöltve az egyik nyomdai partnernek kiküldtünk postán egy képeslapot aláírva. A többi partnerrel meg már vagy beszéltem telefonon, vagy e-mailben tudtam le jókívánságaimat a megrendelés kiegészítéseként.

Tehát, már a múlt héten elkezdték küldözgetni az ajándékokat nekem is! Ez azért is meglepő számomra, mert alig 3 hónapja dolgozom a cégnél, és látom ám, hogy a többi kolléga is rácsodálkozott az ajándék-dömpingre. Speciel olyan nyomdától is kaptam egy üveg bort, akitől még kb. soha semmit sem rendeltem, de ismerem őket már pár éve. Jó tudni, hogy jól megy nekik a szekér :)

Az eddigi eredmény 3 üveg bor, 1 doboz rafaello, 1 doboz mozart golyó, 1 naptár, 1 könyv, némi szaloncukor, és töménytelen mennyiségű képeslap és ajándék tasak. Ha csak ennyi lesz az idei egyenleg, akkor sem lesz egy rossz szavam sem! Arról nem is beszélve, hogy maga a gesztus is nagyon jól esik, még ha csak egy képeslapról is van szó. A hálálkodó telefonhívásokat már meg is ejtettem, bár nem szeretem túlságosan az ilyen kötelező jókívánságokat, azért mégis csak a szeretet ünnepe közeleg, igyekszem még mindig magamévá tenni a karácsonyi hangulatot - egyelőre sajnos kevés sikerrel.

A vártnak megfelelően a céges karácsonyi buli minden eddigi kötelező megmozdulást alulmúlt. Még egy ilyen feszengős, kínos eseményt, mint ami ez volt... Részt vett a kollégákon és főnökségen túl pár meghívott vendég, és szinte mindegyik megörvendeztetett minket egy-egy hegyibeszéddel, és majdnem egy órát kellett állva tölteni, úgy téve, mintha figyelnénk. A meghívottak persze valami nagykutyák voltak, kamarai tagok, ügyvéd, ilyesmi, és gyakorlatilag csak a főnökséggel vegyültek. Szerencsére, mert speciel a nevüket nem vagyok képes megjegyezni, abba már bele se tudok gondolni, hogy mégis mit beszéltem volna bármelyikkel is. Egyiknek véletlenül be lettem mutatva, de gyorsan kimentettem magam, mert épp dohányozni indultam, és hát az nyilván mindennél fontosabb. Mondjuk a kaja nem volt rossz, ilyen mini szendvicsek voltak, és bor is volt, amelyből azért mértékkel fogyasztottam, mert ahogy körbenéztem, a kollégák alig-alig fogyasztottak piát. Zene nem volt, pedig az sokat dobott volna a hangulaton. Az egész esemény azzal telt, hogy mindenki az ajtót nézte, töprengve azon, hogyan tudna a legkisebb feltűnés mellett távozni. 5 óra magasságában szerencsésen sikerült is lelépni kolléganőmmel, akivel aztán még iszogattunk egy közeli kocsmában. Sajnos a többiek nem tudtak jönni, egyiküknek dolga lett állítása szerint, a másik lánynak meg még maradnia kellett a buliban, hogy a főnökség kellőképpen ki legyen szolgálva... Undorító az egész, a nagyfőnök egy üveg bort nem képes/hajlandó kinyitni magának, ezt is mástól várja el. Emiatt aztán szerencsétlen csajnak 7 óráig benn kellett szobroznia, mint ma megtudtam. Jó nagy kib*szás, hiszen elvileg ez az egész rendezvény a dolgozók számára is lett volna tartva... nem irigylem.

Eljött a várva várt nap, karácsonyi hangulatban ég a melóhely. Egyik kolléga nagyon bepalizott, ugyanis egészen mostanáig abban a hitben éltem, hogy az asztalomról le kell pakolnom a cuccaimat, mert ide fogják helyezni a kaját/piát, ahogy az előző postomban is említettem. Ez persze nincs így, erre van külön hely, így jól kiröhögtek - megint - a közvetlen környezetemben lévő csajok, hogy valaki nagyon átvert. Ez még bocsánatos bűn, mert ezeket a csajokat bírom, többek között velük megyek ma a kariparti után bulizni (kocsmázni).

Délben december hónap névnaposai fel lettek köszöntve, koccintás kíséretében, így most itt figyel az asztalomon még egy fél pohár vörösbor, teljesen legálisan. Ki is gondoltam a tökéletes munkanap jellemzőit: bor, cigi, közben nyak/vállmasszázs! Tudok élni, mi?

A masszázs csak azért ennyire igényelt, mert 2 napja fáj a nyakam, vállam, lapockám körül, elfeküdtem, meghúztam, vagy mittomén. Fogalmam sincs, hogy történt, de szerencsére már javul, tegnap rosszabb volt. Konkrétan a moziban este nem tudtam már hogy ülni, pedig azért nem kényelmetlenek a plázás mozi székei. Erről jut eszembe, a film egy kalap szar volt. Csak a Csányi Sándor miatt érdemes nézni, gyakorlatilag ő vitte az egész filmet. A színésznőkről meg inkább nem mondok semmit, mert sértő lenne... na jó, nem bírom ki, szóval, kritikán aluli volt. Péterfy Bori jelenléte némileg szívmelengető, de az ő karaktere(i) nagyon erőltetett volt(ak). Mindegy, ingyen volt a jegy, egyszer ki lehetett bírni.

Avatart nem fogok nézni a hétvégén :( Nagy leleményesen kitaláltam, hogy imax 3d-ben kell megnézni, mert úgy az igazi élmény. De az ünnepek előtt már esélytelen jegyet szerezni rá, mert persze az egész országban egy helyen van imax mozi, és naponta csak 4 alkalommal vetítik. Természetesen az összes jegy le van foglalva, néhány kivétellel, az első sorban, vagy épp a széleken 1-1 hely. Úgyhogy megpróbáljuk a 2 ünnep között, de minél hamarabb levadászom a jegyet! Ezt látni kell!

Elfogyott a borom, úgyhogy ideje cigizni, és lelkiekben készülni a 3 órakor kezdődő karácsonyi partira... már úgy mennék innen a fenébe.

Félreértés ne essék, nem tértem át hirtelen, és lettem vegetáriánus. A cím arra vonatkozik, hogy rövid, össze-visszának tűnő összefoglaló következik.

1. Szabi-ügy lerendezve! A szánalmas mennyiségű szabijaimat ki tudom venni, és a 2 ünnep között is csak 1 napot kell bejönnöm ügyelni. Ami aztán várhatóan hatalmas élmény lesz, már előre látom, hogy pl. rendet fogok rakni az asztalomon! Ja mégsem... azt péntekig kell megoldanom, ugyanis aznap lesz a céges karácsonyi buli, persze itt benn melóban, és az én asztalomé a megtisztelő szerep, hogy ráhelyezik a kaját/piát.

Ha minden jól megy, akkor ez a kötelezően érezzük jól magunkat jellegű céges party nem fog hosszúra nyúlni, és ezután 3 kedves kollégával karöltve beülünk kocsmázni valahova. Szeressük az efféle társasági életet, és jól tud esni egy kis gőzkieresztés.

2. Ma ismét fogorvos! Ráadásul délután 4 órára kaptam időpontot, ezáltal el kellett magam kérni a főnöktől. De már vagyok annyira leleményes, hogy mielőtt ezt tálaltam volna, egy jó hírt közöltem vele, aminek megörült, így boldogan elengedett. És egyelőre nem pánikolok a fogorvostól, mert minek is, már mindenen túlestem, amitől félni szokás. Ma egy szimpla tömés várható, szerintem szurival együtt, ami kb. az egészben a legrosszabb. Úgyhogy bátor vagyok, úgy néz ki, leküzdtem ezt a hatalmas félelmemet!

3. Leesett a hó! Ennek alapvetően baromira nem szoktam örülni. De mióta nem egy alagsorban dolgozom, hanem 4. emeleten, és pont kilátok az ablakon a helyemről, a látvány azért meglehetősen szemet gyönyörködtető. De gyakorlatilag ennyi a pozitívum, mert hiába szép fehérek a háztetők, az utak latyakosak, esetenként csúsznak is, és emellett baromi hideg van. Ez a szitáló hóesés ráadásul eléggé irritálja a szememet. És persze, ahogy az lenni szokott ilyenkor, a közlekedés fenekestől felfordul. Ma reggel a szokásoshoz képest is durván elkéstem, mert kb. 2x15 perc azzal telt, hogy buszra vártam. Ilyenkor - ha lenne - autóba se ülnék szívesen, annyi a rossz vezető, aki bepánikor egy kis hótól, főleg, hogy ki tudja, téligumit felszerelték-e. Legpraktikusabb ilyenkor persze otthon maradni a fűtött szobába, forralt bort kortyolgatva!

4. Mozi! Úgy néz ki, ez egy olyan hét lesz, hogy kétszer is moziba megyek! Alapvetően nem vagyok egy megrögzött mozilátogató, általában csak olyan filmet nézek meg, amit meg is éri látni szélesvásznon. Ilyen nálam pl. a Harry Potter, Gyűrűk Ura, stb. És az Avatar, ami az előzetes alapján jófajta eresztésnek tűnik, és a 7végén megnézzük egyik haverommal (nem randi). Csütörtökön pedig hugival nézünk Poligamyt (asszem így kell leírni a címet), viszont ő nyert 2 mozijegyet, tehát full free szórakozásnak nézünk elébe.

A cím a tegnapi postomhoz kapcsolódik, miszerint drága unokahugom nem adja fel egykönnyen, hogy bebizonyíthassa, mekkora pénzügyi tanácsadó lett belőle. Ez az egész kész rémálom. Szerencsétlen hugomat is zaklatja, és mivel ő még nálam is nagyobb balek, belement abba, hogy találkozzanak. Unokatesóm persze engem is megpróbált tegnap elérni a facebook-on, de úgy tettem, mint aki nem vette észre, hogy ráírt - és nem is alaptalanul, épp a legutóbbi 2 Dexter részt néztem áhitattal. Utólag olvastam el az üzenetét chat-en, és pechemre még akkor is online volt. Odavetettem neki 2 sort, hogy bocsi, nem vettem észre, és különben is baromira elfoglalt és fáradt vagyok, majd ezzel a lendülettel kiléptem. Persze közben hugom figyelmeztetett, hogy Andika nyomul, de akkorra már késő volt. Kétségbeesetten msn-en próbáltunk brainstormingolni, hogyan is rázzuk le, a legkevésbé sértő módon, de hatékonyan. Természetesen semmi okosra nem jutottunk, mert hát nem egy lángész unokatesónk, nem látja az orbitális abszurditást az egész szituban, hogy pont ő próbálja osztani az észt pénzügyi kérdésekben. Végső elkeseredésünkben felhívtam Anyát, aki első körben jól kiröhögött, de aztán próbált valami megoldást találni, elvégre átérzi a problémát. Sokkal okosabb ugyan nem lettem, úgyhogy egyelőre a homokba dugom a fejem, és teljes mértékben ignorálom a leányzót. Ha meg valamilyen úton-módon mégiscsak elér, akkor meg udvariasan lerázom, hogy épp nem alkalmas a dolog. Az a baj, hogy ismerem annyira, hogy nem adja fel egykönnyen, és simán kinézem azt belőle, hogy majd karácsonykor hozza fel a témát, mikor a kötelező családi vizitet ejtjük meg.

Továbbra is kifejezetten bosszant ez az eset. Egyébként baromira nem szoros a viszonyom unokatesómmal, mondhatom nyugodtan, hogy alapvetően szarunk egymás fejére. Sőt, kifejezetten rosszindulatúnak tartom, amellett, hogy buta, sajnos az öntudatos fajtából, ami sosem túl szerencsés párosítás. Egy ilyen tulajdonságokkal felszerelt egyénnek nem lehet diplomatikusan a tudtára adni, hogy amit csinál, hülyeség, ahogy csinálja, ostobaság. Nem, ő majd baromira meg fog sértődni, hiszen végre ő elkezdett dolgozni, és biztos nagyot kaszálna a többmilliós lakáshitelemen, és elveszem tőle a napi betevőjét. Ja és mellette persze még hülye is leszek, hogy nem élek az általa kínált fantasztikus világmegváltó lehetőséggel.

És ez az erőszakos nyomulás. Szerintem nincs olyan ember, aki különösképpen jól viselné, ha valaki zaklatná olyan dolog miatt, ami nem érdekli. Főleg, ha maga a zaklató személye is taszító. Még mindig mérges vagyok emiatt. Le kéne nyugodni végre a hétvégén.

Amire számítottunk, beigazolódott, alig-alig jöttek el a könyvbemutatóra. Eleinte vérciki volt, mert gyakorlatilag csak a kiadótól voltunk összesen 5-en, de aztán szerencsére befutott még néhány ember. Ettől függetlenül a Czeizel professzor szokásához híven érdekes előadást tartott, és ismét kedvet kaptam ahhoz, hogy elolvassam a könyvét. Ami visszatartott eddig, az a 604 oldal, és hogy különösebben nem vonzódok a genetikához illetve a festészethez. A legutóbbi kiállítás alkalmával, mikoris egy standon árultuk a kiadó könyveit, akkor bele-beleolvasgattam, és egész emészthetően fogalmaz, és feszeget érdekes témákat. Úgyhogy könnyen elképzelhető, hogy elolvasom, mielőtt Apának ajándékozzuk karácsonyra a tegnap dedikált könyvet, amit beszereztem neki.

Kedves kolléganőmmel, akivel tegnap részt kellett vennünk a könyvbemutatót, és a szervezést bonyolítottuk, most azon szurkolunk, hogy ne b*sszanak le minket, amiért ilyen kevesen jöttek el. Nehéz úgy csodát produkálni, ha ez már a 2. bemutató volt, ráadásul nem kaptuk meg időben a címlistát, hogy kinek küldjünk meghívót. Legközelebb szerintem azt fogom csinálni, biztos ami biztos alapon, hogy felhasználom a közösségi oldalak nyújtotta lehetőségeket, és üzenőfalra kipostolom az eseményt, hátha eljönnek többen... Persze semmi körüzenet, nem akarom magam megutáltatni senkivel. Nem szeretem, mikor efféle dolgokra használják ki egyesek az ismerettségi körüket. Arról nem is beszélve, mikor meg akarnak téríteni valamire, át akarnak csábítani valahova, a világ legjobb, legegyszerűbb és leginkább megfizetett állását akarják felkínálni. Mintha ennyire naív lennék...

Pont ma kaptam ugyanis egy e-mailt a facebook-on keresztül egyik unokahugomtól, akiről speciel sosem voltam kifejezetten jó véleménnyel, de ezt most inkább nem ecsetelem annyira. Ez a semmirekellő csaj ugyanis kiszarta a spanyol viaszt, és pénzügyi tanácsadóként kezdett el dolgozni. Már az is elég abszurd, hogy dolgozik... Na tehát, kapva kapott az alkalmon, hogy nekem lakáshitelem van, és ő milyen tájékozott és persze bank illetve biztosító független. A saját anyjának az autója hitelét is menedzselni fogja, tehát higyjem el, ez nem átb*szás. Most azon agyalok erősen, hogy milyen dumával rázzam le. Ugyanis találkozni akar, és említette a levélben, hogy hugomat is meg fogja keresni. Majd szövetkezek vele, hogy valami egyezményes leépítő szöveget kreáljunk. Annyira kellemetlen ez a szitu, mert gyakorlatilag rám akarja erőltetni magát, és persze mivel rokon, nem lehet (nem illik) csak úgy szó nélkül hagyni. Mert ha valami ismeretlen, vagy felületes ismerős írna, akkor szimplán nem válaszolnék, vagy max. valami "kösz de nem érdekel" dumával leráznám.

Bahh iszonyat bosszant ez a szitu. Nem tudom máshoz hasonlítani ezt a fajta munkát, mint a porszívó ügynökök... Ugyanis ha én akarok valamit venni, vagy szolgáltatást igénybe venni, akkor azt én elintézem, utána járok, és így jöhet szóba pénzügyi tanácsadó. Ja igen, ilyen álnéven fut jelenleg unokahugom. Hirtelen pénzügyi tanácsadó lett belőle, gondolom elvégzett egy 2 hetes traininget, és már mindent tud. És természetesen eredményt kell elérniük, nemcsak a saját megélhetéséért, hanem mert gondolom megy a nyomás felülről, hogy értékesítsen/kösse a biztosításokat. Ilyen esetben eleinte a delikvens persze mi máshoz, mint a saját ismerettségi köréhez nyúl, barátok, ismerősök és hát a család. Ha pedig ellenállásba ütközik, akkor meg kb. én vagyok a hülye, korlátolt, szűklátókörű, hogy a saját jövőmre nem gondolok, pedig az ő által nyújtott lehetőséggel megváltanám a világot, és minimum milliárdos lennék. Na persze. És arról még nem is szóltam igazán, hogy ez az unokatesómat mennyire nem tartom okos embernek... nekem ne ossza az észt egy suliból kibukott tróger munkakerülő szülőkön élősködő kislány. Hú de kiadtam ezt most magamból :)

Már nagyon várom az ünnepeket. Nem kifejezetten az ünneplésért, hanem mert nem kell dolgozni. Figyelembe véve a tényt, hogy konkrétan idén igazi szabadságon nem voltam, már eléggé kikezd. Egész nyáron melóztam, nyaralás ki volt zárva, hiszen ott éltetett az év során az írországi kiruccanásom Éva barátnőmhöz. De aztán ezt sikeresen elszúrtam azáltal, hogy találtam magamnak új munkahelyet. Aminek köszönhetően aztán szóba se jöhetett az, hogy én 2 hétre eltűnök. Fájdalmas döntés volt, nehéz időszak, hiszen az új meló meg baromira kellett, de nagyjából már túlléptem rajta. Viszont így pihenés nélkül maradtam. A próbaidőm most fog lejárni, ez idő alatt természetesen nem voltam szabin. És mire véget ér, kb. már jön is a karácsony. Persze a 2 ünnep között nem ússzuk meg, ügyelet-szerűség lesz, ami azt jelenti, hogy több napra is be kell majd jönnöm dolgozni. Elképzelésem sincs, hogy minek, a kollégák beszámolói alapján tömény semmittevéssel és unalommal telik ez a pár nap. És csak azért lett kitalálva ez az egész, mert konkrétan a főnök nem tud magával mit kezdeni...

Mindenki egyre türelmetlenebb, fáradtabb, ezáltal az amúgy sem túl nyugodt légkör jóval feszültebb a megszokottnál, már amennyire volt időm ezt megszokni. 3 hónap azért csak 3 hónap, bár jóval többnek tűnik.

Ráadásul ma lesz megint könyvbemutatónk. Ugyanaz a könyv, 2. felvonás. Épp azon megy a para, hogy kb. senki sem jön el, mert hiába küldtük ki a meghívókat, ugyanazok kapták meg, mint az 1. bemutató előtt. És persze ez azt is fogja jelenti, hogy ma is későn érek haza, mert 6 órakor kezdődik az event. Mire ráhangolódnék az otthoni lustálkodásra, már ott tart az idő, hogy aludni megyek. Nem szeretem az ilyen zsúfolt és stresszes hétköznapokat.

Elkapott a szenzációhajhász cím gyártása, iszonyat büszke vagyok magamba, mert nem hosszú perceket töltöttem el félig lefagyott aggyal a cím kitalálásán töprengve. Az előző postban a karácsonyi dekoráció szépségeiről regéltem, most jön mindenki kedvence, az ajándékok beszerzése. Hatalmas előrelátásról tesz tanubizonyságot a hugommal való szervezkedésünk, miszerint már előre kitaláltuk - nagyjából -, hogy ki mit kap. Apu-Anyu-Mostohaanya kipipálva, és emellett megegyeztünk abban, hogy mint jó testvérekhez méltóan, egymásnak konkrétan nem veszünk semmit. Vagy ha mégis, akkor csak jelképesen, valami óccót. Én máris megszegtem a fogadalmat, ugyanis huginak beszereztem az ajándékot. Már majdnem leírtam, hogy mit, de mi van, ha valamilyen szerencsétlen véletlen folytán idetéved, és elolvassa. Így odalenne a nagy-nagy meglepetés. Viszont mivel azért taktikusan elárultam neki, hogy kap valamit, ezért bebiztosítottam magamat, hogy én is fogok kapni valamit. Már tudom is, hogy mit: eléggé a végét járja a szempillaspirálom, ezt pedig sürgősen pótolni kell. Kicsihugi nem nagyon jön most a képbe, mert ő konkrétan teljes mértékben ki van hagyva az ajándékozási project előkészületeiből. Így alakult az évek során, mondjuk szerintem mi, a 2 nővére b*sztuk el a dolgot, mert mi úgyis mindent lezsíroztunk előre, ergo neki már semmit sem kellett csinálnia, max. tartania a kacsóját, hogy ő is átadjon valami ajándékot. Időnként sikerült kiverni belőle némi hozzájárulást a költségekhez, de ez nem valami bevett szokása.

Ami azonban a nagyobb gond, hogy fogalmunk sincs, hogy öcsinek és mostohahuginak mit is fogunk venni. Mert még Anyának levadászni az ajándékait talán nem lesz annyira vészes feladat. Na de végigjárni a játékboltokat öcsi miatt, meg egyáltalán egy 14 éves kamaszlánynak bármi olyat venni, ami miatt nem borul ki, és neadjisten visszamarad a fejlődésben... Talán valami könyv lesz, esetleg csajos cucc, bizsu, akármi. Az esélytelenek nyugalmával indulok, kész lutri az egész. Ugyanis tartjuk azt az álláspontot, hogy ha már ajándék, akkor legyen lehetőség szerint hasznos, mármint biztosak legyünk abban, hogy nem fog a kukában/nem látható polcon díszelegni. Semmi haszontalan kacat nem jöhet szóba, az ilyen kényszerajándékozásnál azonban akaratlanul is belefuthatunk ebbe.

Lényeg a lényeg, hogy a ma délután az ajándékok beszerzésével fog telni hugival karöltve. Tettem egy elkeseredett próbálkozást délelőtt, hogy tegyük át a mai vásárlási projectet egy másik időpontra. Elég csak kinézni az ablakon, szörnyűséges ez az idő, és esernyővel felszerelkezve nem egy nagy élmény caplatni a plázában. De sajnos esélytelen volt, hugi nem engedett, ugyanis ő máskor nem ér rá. Mondom ott a hétvége, ideális, úgyis tökmindegy mikor megyünk, most már várható, hogy bármely nap ill. napszakban tömegnyomor van a plázákban - á lá karácsonyi készülődés. De nem, a hétvégét a pasijával tölti. Nabumm. Bele se gondoltam ezidáig, hogy micsoda hatalmas alibit szolgáltathat egy pasi! Azt hiszem tényleg itt az ideje beújítani valakit, ha másért nem, akkor a kellő mennyiségű kifogás gyártásához...

Újfent bizonyítékra leltem antinői mivoltomban. Történt ugyanis, hogy még a múlt hét folyamán a szerkesztőség lelkesen kidekorálta a saját irodarészét mindenféle karácsonyi bizbasszal. Ennek több eredménye is született. Először is, a kollégák nagyrésze olvadozott és örömujjongott, hogy mennyire csodás stb stb. Másodszor, én rosszul lettem a látványtól. Harmadszor, mikor a főnök is regisztrálta a változást, kiadta az ukázt, hogy a többi irodarészt is díszítsük fel. Ehhez megvannak a megfelelő eszközök, magyarán a korábbi évek dekorációs elemeit be kellett hozatni a raktárból, és felaggatni a csillárra, ajtóra, asztalokra, amit érünk. Az én asztalomra is került egy kis koszorúféleség műfenyőből, tündéri (a monitorom takarja...:)). Valahogy majdhogynem mindenki totál belelkesült a díszítéstől, és hogy mennnnyireee aaariiii és cukiiiii ez a sok holmi. Sikerült: émelygésemet leplezni; mosolyt erőltetve az arcomra bólogatni; és visszafojtani a röhögést a látványtól, amit a létrán szerencsétlenkedő kollégák műveltek. Az eredmény egy gusztustalan giccsparádé, de ezáltal azt mondják, hogy a hangulat karácsonyi. Valahogy én nem érzem át, és a zavaró, nem valami ízléses objektumokat kell lépésről lépésre kerülgetni a közlekedés során, ráadásul még értékes pakolóhelyeket is elvesznek az asztalokról a különféle minifenyők és koszorúbizbaszok.

Voltam olyan meggondolatlan, hogy a recepciós kollégához intéztem burkolt panaszáradatomat, miszerint öklendezést váltanak ki belőlem a random elhelyezett piros masnik és fenyőimitátorok. Akkora kikerekedett szemeket meresztett rám a nő, hogy egy pillanatra megállt a keringésem, de szerencsére pont időben érkezett egyik barátnője, akivel együtt elcsacsogtak azon, hogy ki milyen mütyürt vásárolt otthonába karácsonyi hangulatfokozás céljából.

Remélem nem én vagyok a világon az egyetlen, akit abszolúte hidegen hagy ez a lázas készülődés, ugyanis otthonra semmi ilyesmit nem tervezek. Egyrészt, nem pár bizbasztól fog megjönni a karácsonyi hangulatom, másrészt az ünnepeket nem a lakásomban elárvulva fogom tölteni, hanem anyumnál leszek, megy majd minden a szokásos, évek óta bevett módszerek szerint, karácsonyfától kezdve a bejglin át a szaloncukor mérgezésig.

...teljesen kigyógyultam a megfázásból, hála a kamillatea és neocitran túladagolásnak, na és persze a hétvégi tömény pihenésnek. Karbantartásom sikeresen zajlik (javarészben hála Z-nek:)), csak tudnám, hogy akkor miért érzem magam így hétfő reggel mosott szarnak. Jó, a hétfő sosem felüdülés, inkább undorító, mivel dolgozni kell, és mocsok idő is van. De legalább eseménydús lesz, ugyanis barátnőm meghívott új otthonába látogatóba, tegnap esti spontán ötlet, teljesen jó. Ha jól emlékszem, már ecseteltem, hogy a legtöbb esetben a spontán dolgok sülnek el a legjobban, és különben is, már elég rég csacsogtam egy kiadósat Sz. barátnőmmel, igencsak rámfér.

A több hetes eseménytelenség után tegnap este a Harry Potter nézése közben, az egyik reklámblokk alatt kiszúrtam egy pasit, aki igencsak megtetszett a leírt dolgai alapján. Egyáltalán nem jellemző rám az, hogy pasikra irogatok, inkább mindig megvárom, hogy valaki észrevegyen. Elég szar taktika, mert így az esetek túlnyomó többségében csak a selejt közül válogathatok. Ez most elég rosszindulatú volt, de nincs kedvem diplomatikusabban fogalmazni. Tehát ráírtam, és meglepően hamar és lelkesen reagált rám. Persze totál zavarban voltam, nem vagyok egy nyomulós típus, aki csak úgy felszed pasikat. De elég hamar legyőztem ezt a gátlásomat, rövid úton már msn-en kommunikáltunk, és kölcsönösen pozitív a benyomás. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle, szerintem rövidesen randi lesz ebből.

De már megint olyan érzésem van, hogy bonyolítom az életemet feleslegesen. Van ugyanis informatikus B., akivel a spontán 2 személyes házibulizásom volt pár hete, mikoris cefetül berugtam a tekilától. Na ő akármennyire is jó fej, sajnos egyáltalán nem jön be, mint pasi, csak max. haver. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy ezt ő látja-e, ugyanis a találkozásunk óta időnként feltűnik msn-en, miszerint a következő 2 személyes házibulijára invitál brutál mennyiségű alkohol-választék mellett. Most vagy le akar itatni, megint, bár teljesen részegen sem kívántam meg, ami azért elég komoly. Vagy csak tényleg ekkora party face vagyok, és kihagyhatatlan élményként kezel. Nem tudom, mennyire jó ötlet folytatni ezt a fajta kapcsolatot, de inkább még nem agyalok rajta.

És van egy másik B. Másik B.-ről még nem írtam, ugyanis elég ingerszegény vele az élet. Szerintem már vagy fél éve ismerem online, msn-en nagyritkán beszélünk. Már a kezdetek óta megállapítottuk, hogy szimpatikusok vagyunk egymásnak, és nem lakunk messze egymástól, ami sosem hátrány. Másik B. azonban rendszeresen eltűnik hónapokra, ami elég gyanús. Mondjuk konkrétan nem számoltam a heteket-hónapokat, míg nem jelentkezett, mert azért akkora nyomot nem hagyott bennem, de feltűnt ez a furcsaság. Főleg azért, mert már többször hívott randira, meg is volt beszélve egy tágabb intervallum, de aztán mégsem jelentkezett, magyarán eltűnt. Konkrét időpont sosem volt lefixálva, max. annyi, hogy holnap-holnapután délután, de semmi több. És ezek a meg nem történt randik körülményei azért elég furcsák. Mert dolgozik, költözik, lakást felújít, ilyesmi. Tehát remélem átjött, hogy miért is nem foglalkozom vele különösebben. De lényeg a lényeg, hogy múlt hét végén ismét jelentkezett, hogy mi van velem, stb., és mikor is találkozzunk. Hát mondom, ismerve közös múltunkat, kb. pár hónap múlva... :) Nem értem én ezt egyébként. Emellett már most motoszkál bennem valami zavaró vele kapcsolatban, úgyhogy szerintem nem fogok rá sok időt pazarolni. Dióhéjban ennyi :)

Sokmindent végigragozhatnék, amiben visszaesőnek számítok, de most csak egy dologról lenne szó kifejezetten. Ez pedig a wow. Ennyi, beismerem, nem tagadom tovább. Feltöltöttem az accountomat, és újból útra keltem Azeroth vidékein. Elsősorban Northend-re szorítkozva, de mint valamennyire achievement-rajongó, egy-egy idióta küldetésféle teljesítése pillanatnyi örömet okoz. De nem ez a mámor az, ami hiányzott az életemből, hanem a hangulat, a környezet, a kedves kis resto druidom, az 5 (vagy esetleg 10-25) fős instázások. De nem ám 100%-os bekockulásról van szó! Nem is játszom minden nap, csak mikor kedvem van hozzá, volt most úgy, hogy kimaradt 2 nap! Bizony, és nem azért, mert elment az áram! Hanem mert sorozatot néztem... :)

Huhh, most látom, hogy teletűzdeltem néhány wow-os 'szakszóval' ezt a bekezdést. Egy rövid időre eltöprengtem azon, hogy mivel lehetne helyettesíteni vagy épp megmagyarázni az idegenszavakat. Igazából nem lehetne, maximum sok körülírással, újabb idegen szavak bevezetésével és azok megmagyarázásával, amit kb. estig csinálhatnék.

Egyébként a másik ilyen visszaesős szenvedélyem a dohányzás, eddig pár hónapra sikerült so-so leszoknom néhány éve, de az az időszak is sok bűnözéssel telt. Nehéz dolog olyan dologra nemet mondani, amit valójában igenis szeretünk csinálni.

A tegnapi postom finoman fogalmazva kissé depresszívre sikeredett, kicsit röstellem is, de maradjon csak fenn, hiszen ez is én vagyok. Viszont mindenki megnyugtatására közlöm, hogy jól vagyok, és csak a szokásos hullámzó kedélyem időzött huzamosabb ideig mínuszban.

A mai nap sem zajlik különösebben izgalmasan, melózok, kinn hideg van, és meg vagyok fázva. Még mindig biztos vagyok benne, hogy nem influenzáról van szó. Öröm volt nézni a buszon, ahogy 1-2 hapci és orrfújás közepette az emberek távolodtak tőlem. Gyakorlatilag a tünetek ebben ki is merültek, láz nincs, rossz közérzet meg, hát csak elég a tegnapi napra gondolni. Mikor hogy. Emellett szerintem nem vagyok túlságosan fertőző, mert a közvetlen környezetem makkegészséges, de az is lehet, hogy bivalyerős immunrendszerrel rendelkeznek.

Azon töprengtem, hogy vajon gáz dolog-e azért nem írni posztot, mert tudom nagyjából az ismerőseim közül, hogy kik olvassák, és nem feltétlen akarom, hogy kitudódjon például a lelkiállapotom? Gáz az, hogy nem akarok rinyálni, és azt se leírni, hogy mivel kapcsolatban? Biztos nem gáz. Miért is lenne gáz, nem akarni beszélni a problémákról. Kvázi beismerni ezeket a dolgokat azáltal, hogy írásba öntöm! Mert ha leírom, megfogalmazom és kiposztolom, azt akár gyónásnak is felfoghatom. És ha erre reakciókat is kapok, mondjuk vigaszt, megnyugtatást vagy megoldás-keresést, az azt jelenti, hogy foglalkozni kell a dologgal. Vagy esetleg magyarázkodni, belemenni a részletekbe, ok-okozat elemzés, akármi.

Ez a "söpörjük a szőnyeg alá" mentalitás egyre jobban eluralkodik rajtam, de a söprés nem abból áll, hogy egyáltalán nem foglalkozok ezekkel, hanem egyszerűen nem beszélek róluk. Aminek szimplán csak az az eredménye, hogy én belül őrlődök, kifele pedig igyekszem nem mutatni semmit (ami alapvetően is jellemző tulajdonságom). Már amennyiben ez sikerül, én nem látom magamat kívülről. Ráadásul közelednek az ünnepek, az ezzel járó stresszel is, ajándék vásárlás, vidékre utazás, ott mettől meddig maradás, ilyesmi.

Randi project is toporog egyhelyben, sok hideget kaptam mostanában külsőmről-belsőmről egyaránt, cseppet sem kedves ismerőstől és ismeretlentől is. Tudom jól, hogy pont az ilyen emberketől származó beszólás-félékkel egyáltalán nem kellene törődnöm. De egy amúgy is megtépázott önbizalomnak ezt nem olyan egyszerű beadni. Ilyen állapotban hiába olvastam el a Kánya Kata könyvét, amiből csak úgy sugárzik a pozitív energia, egy pillanatra át is jön, de aztán mintha sosem lett volna. Mert így, még ha sikerül is találni egy potenciális randi partnert, szinte 100%, hogy rövid úton menekülőre fogná magát, mert kit szórakoztat a keserűség. Vagy ha sikerül is találni egy tetszetős példányt, és megcsillan a reménysugár, rövid úton el is tűnik, miután kiderül, hogy átverés az egész. Azt hiszem, továbbra is pihentetem a dolgot, hátha rendeződik a lelki békém, csak félő, hogy önmagát generálja a probléma. Azért reménykedek, hogy lesz egy jó hétvégém, eddig minden jel erre utal, leszámítva azt, hogy 2 napja megfázással küzdök.

Lássuk csak, már elmúlt dél is, és még semmi különöset nem csináltam azon kívül, hogy meresztem a seggemet a gép előtt. Pedig be van ám tervezve több dolog is, de attól tartok, pont abból fakad a tenni nem akarás, hogy előre elhatároztam, mi mindent fogok csinálni.

Először is, már baromi éhes vagyok. És még csak le se kell mennem boltba, mert van itthon kaja, csak el kéne készíteni. El van mosogatva, hála a tegnapi tevékenységemnek. Két kávén túl vagyok, reggelinek megteszi, de már mardos az éhség. Ott pihen a hűtőben a sajtos tortellini, csak vizet kellene hozzá forralni, és tejföllel bezabálni. Mondjuk már nem kell hozzá sok, hogy leforduljak ájultan a székből az éhség hatására.

A másik nagy haditervem mára az, hogy kalácsot sütök. Különös véletlennek köszönhető, hogy semmilyen alapanyagot nem kellett hozzá vennem, ugyanis pont fél adagnak megfelelő hozzávalókat találtam a konyhában. Le is mértem már a lisztet, kicsivel több, mint fél kiló, tökéletes. Sütőpor, cukor, tej, tojás, minden van hozzá elegendő. Bár a cukorban nem vagyok biztos, azt is le fogom csekkolni. Utoljára valamikor tavasszal vagy nyár elején sütöttem kalácsot, életemben először, és meglepően jól sikerült, király kaja.

A harmadik mai teendőim között szerepel a 8. kerületi polgármester-választáson való részvétel. Magyarán hogy elmegyek szavazni. Persze még mindig nem tudom, hogy egyáltalán kire fogok, és még azt sem, hogy hova kell menni. Fel kellene túrnom hozzá ugyanis a lakást, hogy megtaláljam a levelet, amit kb. 2 hónappal ezelőtt küldtek, a pontos helyszínnel. Ezzel az a legnagyobb problémám, hogy ki kell mozdulni a lakásból, és elég fos idő van.

Legutolsó betervezett teendőm pedig a számlák összegzése lenne, undorító munka, ki nem álhatom, halogatom is már egy ideje, mert mindig rádepizek, hogy minden pénzem elmegy a kötelező dolgokra. Arról nem is beszélve, hogy még a diákhitelemet is el kellene utalni. De még hosszú ez a nap, bízom benne, hogy mindenre meg fogom találni az ideális időpontot, hogy eredményesen zárhassam.

Hirtelen felindulásból máris mentegetőzéssel kezdtem volna ezt a bejegyzést, ugyanis már védekeztem volna, hiszen az érem kétoldalú, és a csajok sem százasok, de mivel én a gyengébbik nemet képviselem, ezért a saját élményeimen túl nem közvetíthetek a teljes női társadalom nevében. Tehát csak a saját, szubjektív véleményem az irányadó, illetve az, amit a közvetlen környezetemből tapasztalok.

Tehát mi is van a pasikkal? Lássunk egy általam tapasztalt átfogóbb képet. Azt még azért leszögezném, ismét csak pajzsként használva, hogy alapvetően derűlátó embernek tartom magam. Ha másképp jön ez le, akkor lehet, hogy tévedek magammal kapcsolatban, vagy csak túlságosan az adott lelkiállapotom tükröződik.

Korosztályom, azaz a 20-as éveik végén, 30-as éveik elején leledző pasikról sajnos egyre inkább negatívba csap át a véleményem. A mintavétel viszont meglehetősen rossz képet fest, nem 100 vagy 1000 egyén megfigyeléséből következik, hanem mondjuk 30-50, ami azért nem kevés, de nem is sok ahhoz, hogy ráhúzzam a bélyeget. De mégis csak valamilyen szinten átcsap az általánosításba, nem túl szerencsésen. De akármennyire is nem tiszta vagy valós a kép, szerintem nagyjából mindenki ezek alapján formálja a véleményét, és nem feltétlen különféle független, mások által készített statisztikákat vesz alapul.

Meglepően sokan élnek még gyakorlatilag otthon, azaz szülőkkel, gyerekszobában, ahol nincs más dolga az illetőnek, mint néha esetleg elmosogasson maga után, vagy kivigye a szennyesét, ha anyuci mosni akar. Nem kell gondoskodnia magáról, kap enni, kimossák a ruháit, és szerencsés esetben azért beszáll a családi költségvetésbe, még szerencsésebb esetben ezt magától tudja, hogy kellene, és nem szülői nyomásra cselekszik. Mint minden más esetben, elsősorban magamból indulok ki, és már középiskolásként tudtam, de legalábbis azt terveztem, hogy megpróbálok minél hamarabb függetlenedni a szüleimtől. De annak ellenére, hogy ez nem volt téma, nem rakott ki anyám az utcára 18 évesen, felőle akár még most is nála lakhatnék szerintem. Nem nevelték így belém kifejezetten, ez amolyan belső igényként jelentkezett nálam. És lássuk csak, gyakorlatilag amióta leérettségiztem, azóta nem élek otthon. Volt koli, sok-sok albérlet, és végül már több mint 1 éve saját lakás - nagyrészben szülői segítséggel, bár a hitelt én fogom nyögni még 24 évig. Ilyen háttérrel nekem nem fér a fejembe, hogy harmincX évesen még hogyan lehetséges az, hogy a szüleivel él az ember. Úgy, hogy dolgozik, éli az életét, felnőtt ember gyakorlatilag. Engem kifejezetten taszít ez az életforma, mert a huszas évei elején járó egyednél még nem mondanám cikinek, de később... Lássuk csak, van egy pasi, aki végre elszakad a családi fészekből, anyuci szoknyája mellől, és akkor szembesül azokkal a mindennapi dolgokkal, amiket ezidáig megcsináltak helyette. Például ha tiszta ruhát akarunk, akkor előbb-utóbb mosni kell (és nem elmenni és venni új ruhát...). Vagy ha enni akarunk, akkor időnként nem árt bevásárolni. Vagy számlákat kell fizetni. És még sorolhatnám ezeket az alapdolgokat, amikkel rossz esetben ekkor szembesül a delikvens, és én, mint gyakorló "felnőtt", már évek óta ebben élek. Baromira frusztráló lenne ezekre "betanítani" egy pasit, hiszen nem akarok még gyereket nevelni.

A tegnap délutánt idősebbik hugommal töltöttem, és ilyenkor természetesen a fő beszédtéma mindig a pasik. Ő ugyan párkapcsolatban él, mint megtudtam (nem szoktam számolni), már 9 hónapja. A pasit, A-t ismerem felületesen, nincs különösebb bajom vele. Szeretik egymást, de hugi mégis rendszeresen panaszkodik. Lassan 30 éves A, jó messze él a szüleitől, albérletben, dolgozik, tanul, van hobbija, fotózik, értelmes és humoros srácnak ismertem meg. De baromira fél az elkötelezéstől, úgy tűnik, nem akar összeköltözni hugival, akinek viszont ez gyakorlatilag minden vágya. Hordozza magában a sebeit, ami gyakorlatilag mindenkinek van, nem mer lépni, mert ha a következményeket mérlegeli, mindig csak a negatívumokat erősíti fel. Fél, bizonytalan, és csak vár. Önjelölt pszichológusként azok alapján elemzem szerencsétlent, ami infókat a hugomtól megkaptam...

Érdekes állásponton van hugi, de én kicsit szkeptikusan látom. Szerinte ugyanis azok a csajok csinálták jól, akik tizenéves korukban megtalálták a nagy ő-t (direkt írom kis betűvel...), aztán mondjuk kis időre szakítottak, fél-egy évre, amíg "kiélték magukat", majd újra összejöttek, együttélés, miegymás, majd házasság, boldogság, míg a halál el nem választ. Mert szerinte a normális pasikat már ideje korán kihalászták a csajok, és foggal-körömmel ragaszkodnak hozzájuk, házasság, gyerekek, stb. És akik megmaradtak, azok a selejtek. Én nem akarom ezt az elméletet követni, mert akármennyire is meseszerű, de szerintem nem egészséges. Nálam az a "normális", hogy megismerkedek sok pasival, többel együtt járjak, legyen benne azért minimum egy együttélés is huzamosabb ideig, gyüjtsek be sok tapasztalatot, hogy ezáltal megtudjam, hogy egyáltalán mire van igényem, mit tudok nyújtani a másiknak (ezek eddig kipipálva). Milyen tulajdonságokat preferálok, mit igényelek, mivel tudok még együtt élni, miről tudok kompromisszumot kötni, és mi az, amit egyáltalán nem tűrök. És a saját tulajdonságaim is jobban körvonalazódnak magamban, mert ezek által önismeretet is gyakorlok, illetve jó esetben még fejlődik is a személyiségem. Sosem gondoltam azt, hogy majd én tiniként kihalászom a nagy ő-t, és holtodiglan-holtomiglan, tündérmese vége. Hogyan is lehetne ezt úgy, hogy nem tapasztaltam, éltem? Véleményem szerint ez alapvető, mert amit nem teszünk meg, de igény lenne rá, az később fog előtörni, amikor már lehet, hogy késő. Én nem akarok elválni, nem akarok kétszer, háromszor, X-szer férjhez menni, csak egyszer. Persze, senki sem így indítja az életét, hogy majd többszörösen elvált lesz, és minden gyereke más pasitól származik. Annyira sokváltozós a történet, hogy képtelenség erre receptet találni, így inkább megmaradok azon az állásponton, hogy a saját elméletem a helyes saját magam számára. Nem húzom magamra egy az egyben más véleményét, de mindenesetre meghallgatom, hátha tanulok belőle.

Zárszónak meg kell említenem egy fontos és nagyon pozitív dolgot. Kedves barátnőm: Sz, mondhatni egy lehetetlen szituban megtalálta Ő-t. Igen, ez most nagybetűs :) Megtalálta, és nem ment el mellette, nem is tudott volna szerintem, mert mint a mágnes... Kilépni egy már elég hosszú ideje tartó kapcsolatból, a "biztosból", eljegyzésből, együttélésből... Megpróbálok azért óvatosan fogalmazni, és nem dobálózni nagy szavakkal, na meg nem akarom felfedni senkinek sem a személyazonosságát, de Sz már nyaggatott korábban, hogy írjak róla, hát nesze neked :) Az extől átköltözött az újhoz, ha jól számolom, már 2 napja, pár hetes ismerettség után. Már be is mutatta nekem J-t, és kissé becsiccsentve ugyan, de megnyugtattam, hogy be van fogadva. Mintha bármi is rajtam múlna... Kicsit ugyan irigykedve, de semmiképp sem negatív töltettel gondolok rájuk, hiszen örülök a boldogságuknak. Ezáltal csak arra tudok gondolni, hogy sosem késő, az ember gyakorlatilag bárhol és bármikor belefuthat a nagy ő-be. Egyébként utálom ezt a kifejezést, nagy ő, herceg fehér lovon, csupa idegesítő maszlag, de hát mivel helyettesítsem. Életem párja? Halálba idegesít a "párom" szó... Inkább körülírom 6-szor, minthogy valaha így emlegessem választottamat. Hm, lehet ez az oka, hogy elkerül a szerencse? :)

Valószínűleg sosem fogom ezt közzétenni, de ha mégis, akkor sincs különösebb jelentőssége. Sajnos, ahogy azt sejtettem előre, ahogy szóba hoztam a rajongásom régi tárgyát: D-t, nem hogy orvoslódott volna a probléma, hanem még inkább zuhanok lefele. Hogy költőien fejezzem ki magam, húz le a sötétség. Teljesen józan vagyok, abból a szempontból, hogy nem fogyasztottam ma semmiféle tudatmódosító szert, semmi alkoholos befolyáltság nincs jelenleg, tőlem szokatlan módon, így szombat este. Talán pont ez a probléma, egy pohárka bor ellazítana, és engedné, hogy szarjak bele mindenbe. Pont ez lenne az alkoholizmus felé vezető út első mérföldköve? Remélem nem, bár a horoszkópom szerint (halak), még régebben azt olvastam, hogy hajlamos vagyok önpusztításra. Azt gondoltam akkor, hogy ez bullshit, mostanra kezdek elbizonytalanodni. Áhh ez hülyeség, sosem azért borozgatok, mert felejteni akarok, hanem kb. úgy funkcionál nálam, mint mondjuk egy szelet csoki. Persze nem túl gyakran, csokival sem kényeztetem magam túl sokat. Ideiglenes hiánypótlás, ahogy szokták mondani az okosok, de ha elmúlik a hatása, akkor sem a letargia érkezik meg, hanem közhelyesen szólva az élet megy tovább a szokott mederben.

És itt motoszkál az agyam egy olyan részében D, amit valamilyen oknál fogva képtelen vagyok lezárni vagy kiírtani. Szemét módon ott figyel, várja a megfelelő alkalmat, mikor előtör, álmokban, vagy épp valamely üresjáratban, mikor épp nem koncentrálok pl. melóra, vagy bármire, ami leköt huzamosabb ideig. Felbukkan, és nem tűnik el azonnal, hanem hagyja, hogy rágódjak rajta egy darabig, hogy szarul kezdjem érezni magam. Pl. mikor épp közlekedek, és nincs a közelemben semmi bosszantó, amin dühönghetek, egy tömött busz, vagy egy büdös utastárs. De jelen van, mikor el próbálok aludni, és most is, mikor egyedül vagyok itthon, fenn vagyok a facebook-on, és látom, hogy online. Pedig most nem is az, de mégis megnézem. Saját magam generálom folyamatosan ezt a feszültséget, mert akármennyire is el akarom hitetni magammal, hogy már nem gondolok rá, mégis valamilyen szinten jelen van. Többek között azért szerintem, mert nincs épp olyan pasi, aki a figyelmemet elvonná. Mikor együtt voltam pár hétig a Csabával, akkor nem volt ilyen problémám, mert vele foglalkoztam. Vagy mikor épp olyan sráccal randiztam, aki egyébként bejött nekem (róla még nem is postoltam), akkor sem gondoltam rá. De minél inkább próbálnék olyan helyzetet teremteni, hogy elvonjam D-ről a figyelmemet, annál kevésbé sikerül. Mert speciel most, hogy nagyon kéne, mert nincs épp semmilyen más alternatívám, még egy kósza numerára sem, az istenért sem akar olyan pasi előkerülni, aki alkalmas lenne. Lehet, hogy ezt is én okozom, mert válogatok, és elképzelhető, hogy tudat alatt szándékosan. De ennek így semmi értelme! Mert miért hessegetném el direkt minden potenciális randijelöltet azért, hogy abban bízzak titkon, hogy véletlenül az utcán szembetalálkozok D-vel, hogy mint valami romantikus filmben megtörténjen a nagy egymásra találás? Hát bolond vagyok én? Mégis miért reménykednék egy olyan pasi után, aki többszörösen átvert és kihasznált? Hogy a fenébe gondolhatom azt, hogy ő lenne az, akit keresek? A herceg fehér lovon? Mi vagyok én, valami kib*szott naiv picsa? Elképesztő, hogy micsoda gondolatok fogalmazódnak meg bennem, nem túl sok reális alappal... Abban bízok, hogy hátha ér valamit ez, hogy kiírom magamból, vagy az fog történni, hogy még inkább belelovallom magam. Áhh nem vagyok teljesen magamnál, jóval borúlátóbb vagyok most az átlagosnál, épp olyan ciklusban vagyok... Alapból olyan a természetem, hogy képes vagyok spontán letargiába esni, de a fordítottja is igaz, szárnyalok a boldogságtól. Ilyen szeszélyes hangulatingadozás mellett nem nagy ügy, hogy vannak efféle gondolataim is, könnyen lehet, hogy reggel meg örömmámor közepette ébredek fel. Nem szokott erős hangulat illetve érzés túlságosan sokáig eluralkodni felettem. A hullámzás inkább a jellemző, emiatt sem aggódok túlságosan. Ahogy gépelem le ezeket a sorokat, most épp megkönnyebbülést érzek, bár tudom, hogy ez átmeneti állapot. De azt is tudom, hogy ha ezt egy hét múlva olvasom el ezt a postot, vagy még később, akkor már csak lesajnálóan mosolyogni fogok a saját butaságomon. Vagy épp bőszen bólogatni fogok. Ki tudja, én ugyan nem is akarom... Mindenesetre annak örülök, hogy megírtam ezt a pár semmitmondó sort. Szerintem volt értelme, akármennyire is katyvasz az egész. Halakhoz híven a tengerek viharai nagyon tudnak tombolni bennem, és amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan le is csendesednek. Érdekes dolog ez a horoszkóp, nem hiszek benne kifejezetten, de rá tudok nagyon csodálkozni, mikor kevésbé átlagos tulajdonságokat olvasok, amelyek nagyon durván rám illenek. Hit vagy nem, az önismeretnek ez a kis szeletnyi részét megpróbálom előnnyé kovácsolni.

Sajnos nem tudom mással magyarázni azt, hogy nem mutatkoztam különösebben termelékenynek blogírást tekintve. Bár ahogy végignézem az utóbbi idő termését, a semmihez képest meglehetősen aktív vagyok. De egyéb területeken sem vagyok kifejezetten lelkes és tevékeny. Vegyük például a levelezést. Na az kritikán aluli. Itt kérek elnézést tőled Éva, hogy még nem válaszoltam az e-mailedre. Ígérem, már hamarosan erőt veszek magamon, és nemcsak a blogomból nyerhetsz információkat piciny életemből!

Végre hétvége van, és az elmúlt időszakkal ellentétben, teljes lustulás van jelen. Elhatároztam, hogy mint minden ideális szombat nagy része alvással fog telni. Ehhez képest felébredtem hajnali 7 órakor, hogy szétrobban a fejem. Na mondom remek, pedig előző este csak 2 pohár bort ittam lazulásképp. Bár szerintem több köze volt a fejfájásnak a hülye időjáráshoz. Mindenesetre begyógyszereztem magam, miközben elhitettem magammal, hogy még korán van és nem is aludtam eleget. Visszafeküdtem, és instant aludtam is tovább édesdeden. De hogy mekkora baromságokat vagyok képes összeálmodni az utóbbi időben... Visszatérő elem az elmúlt pár hétben pl. az a pasi, akiért nagyon sokáig odáig voltam, akiről többek között meg voltam győződve, hogy a nagy ő. De mivel nagy nehezen beláttam, hogy valóban csak kihasznált, én pedig hagytam magam, ezért kijelenthetem sok-sok idő eltelte után, hogy kigyógyultam belőle. Legalábbis szerintem meggyőztem magam. Mivel konkrét pasi nincs még mindig az életemben, emiatt sajnos hajlamos vagyok időnként elmélázni szituációkon, pl. mi lenne ha, mi lett volna ha, stb... Természetesen ez egy nagy f*szság, és csak saját magamat stresszelem, és generálom a bizonytalanságot magamban. És én vele álmodok... De csak magammal cseszek ki, mert én hülye bejelöltem facebookon, és ő visszaigazolt, mint ismerőse. Hát normális vagyok én? (ez csak költői kérdés) Persze ahogy azt kell, végignyálaztam az adatlapját, és kb. a földbe gyökerezett a lábam, mikor megláttam, hogy a státusza kapcsolatban. Na mondom ez mi... persze egy pillanatra megszűnt a világ létezni, és magamba roskadtam, de persze gyorsan felpofoztam képzeletben magamat. De hogy tetézzem a hülyeségemet, végignéztem a képeit - meglehetősen sok van feltöltve, és végül újfent magamat szidtam, amiért csorgatom a nyálam. Hát nem mondom, hogy kellemes ezt mind kiírni magamat, de talán segít a meggyőzésben, hogy jó döntés volt kizárnom az életemből. Ugyanis nehéz szülés árán, de kiiktattam őt, mint zavaró tényezőt, nem túl szép módon. Na még a végén lelkiismeret furdalásom lesz... Azt hiszem, inkább ezt a témát jegelem :)

Inkább leírom, hogy az eltervezett szombati lazulás helyett mennyire is tevékeny voltam! Ugyanis felhívott idősebb hugi ma dél körül, hogy átugorna hozzám délután, ha ráérek. Tökre megörültem neki, viszont egy picit kétségbe is estem, ugyanis a lakásom egy hányás, és hogy fogadóképesség váljon, takarítanom kellett. Kicsihugi, ha ezt olvasod, akkor megnyugodhatsz, makulátlan rendet csináltam :) Cicaalom tiszta, elmosogattam, porszívóztam, felmostam, és még az ágynemű-huzatokat is kimostam! Hugit megetettem, megkávéztattam, és még elkísértem plázázni is. Mivel az Allee még egy darabig az újdonság erejével fog hatni, arról nem is beszélve, hogy könnyen megközelíthető, ezért azt preferáltuk, mint shoppingolási helyszín. Azzal azonban nem számoltunk, hogy mire odaérünk, bombariadó miatt kiürítik a terepet... Na mekkora esély van arra, hogy ilyen történik velünk? Marhasok! Ugyanis drága hugaimmal hajlamosak vagyunk rendszeresen ehhez hasonló szituációkba kerülni, így annyira nem is lepődök meg. Így maradt a jól bevált Aréna Pláza, mint biztos pont. Már hónapok óta táskát akarok venni, de mivel iszonyat válogatós vagyok, az árérzékenységemről nem is beszélve, így természetesen most is hoppon maradtam. Viszont vettem leértékelve egy baromi jó utcai cipőt a Promodban, ami ugyancsak tervbe volt már véve egy ideje, így a végeredményt tekintve jól jártam, pláne hogy nagyrészben hugi meghívott a KFC-be kajálni, ugyanis ezzel sikerült végülis rávennie, hogy elkísérjem plázázni :)

Bizony ám, szerdán ellátogattam kicsihugival az Allee-ba, és részt vettünk Kánya Kata könyvbemutatóján. Abból indultam ki, hogy kb. annyian lesznek, mint az előző heti céges bemutatón. Ezzel ellentétben ha 10 embert összeszámoltam, szerintem sokat mondok. Pont összetalálkoztam 2 ismerős libris arccal, akik az előző héten is ott voltak, és segítettek nekünk az előkészületekben, és csevegtem velük egy kicsit. Mint megtudtam tőlük, azért vannak ilyen kevesen, mert ez már a sokadik könyvbemutatója a Kánya Katának, és már nem hat annyira az újdonság erejével. Erre egész rácsodálkoztam, ugyanis mikor a napokban a boss kitalálta, hogy legyen még egy bemutató az új könyvünkről, akkor totál hülyének néztük kolléganőmmel. De hát ezek szerint ez nem is annyira szokatlan dolog. Bár azt még mindig nem tudjuk, hogy kiknek küldjünk egyáltalán meghívót, esetleg ugyanazoknak, hadd örüljön az is, aki az előzőre nem tudott eljönni. Vagy a fanatikus rajongóknak, akik minden összejövetelen jelen vannak, ahol megjelenik a Czeizel professzor.

Na tehát, a Kata egy tünemény. Nagyon csinos, fiatalos, de nem akar tinilánynak látszani, ápolt, és rendkívül kedves. Jó érzés volt hallgatni, és maga a könyve is nagyon tetszik nekem. Bár kissé elakadtam benne, nemcsak azért, mert annyira nincs sok időm olvasni, hanem mert túl sok olyan dolgot fedezek fel benne, ami rám is illik, és ilyenkor inkább lerakom a könyvet, hogy rágódhassak rajta eleget. Nem véletlenül olvastam kb. fél éven keresztül a Csernus könyvét is...

Az 1 órás beszélgetés hamar eltelt, közben ki lehetett tölteni egy kvázi személyiség tesztet, amiben ha kijött eredményként az, hogy igazi nő vagyok, akkor nyertem egy randinapló féleséget. Nem kérdés, hogy nekem ez jött ki :) Ahogy kicsihuginak is, így gazdagabbak lettünk egy-egy jegyzetfüzettel, némi csajos hülyeséggel kiegészítve. Minden egyes lap alján ugyanis szerepelnek - ha jól emlékszem - ugyanazok a kérdések: hány szál cigit szívtam el, hány pohár bort ittam meg, hány randit puskáztam el, illetve hány csók csattant el. Mondtam is a Katának, hogy félve kezdeném el ezt vezetni, mert csak kb. lelombozna az eremény...

Egyébként én voltam az első, aki odament hozzá dedikáltatni. Kicsit égő pofával adtam a kezébe a könyvet, ugyanis már pár hete a táskámban hordozom magammal - a fogorvosnál várakozás közben kifejezetten hasznos olvasmány, elvonja a figyelmemet a parázástól. Emiatt szegény könyv elég viharvert állapotban van, de szerencsére a Katát ez nem zavarta. Váltottunk egy pár szót, és továbbra is nagyon szimpatikus. Bár én kifejezetten hülyén tudok viselkedni ilyen szituációkban, most sem volt másként. Pl. elfelejtettem bemutatkozni... marhaciki, tudom. Mikor dedikált volna, akkor esett le, hogy mekkora tahó vagyok, és gyorsan elhadartam neki a nevemet. Na meg persze az idióta locsogás, ami ilyenkor kitör belőlem, kb. az Amerikai pitébe való színvonalú. De hát ez van, különösebben nem lepődök meg saját magamon. Alapvetően jól éreztem magam, és pozitív élményekkel zártam ezt a napot, és ha lesz még hasonló esemény a jövőben, ha megtehetem, mindenképp ellátogatok.