Van nekem egy imádnivaló macskám, akivel már kemény 1 éve osztom meg szerény hajlékomat. A hozzámkerülése is egy külön történet, talán majd egyszer részletesebben, bár így jobban belegondolva annyira nem izgalmas, hogy közérdekű információvá avanzsáljam. Dióhélyban annyi a lényeg, hogy már felnőttként került hozzám, 4 évesen, így a kölyök macskákkal járó mindennapos nyűgöket mondhatni megúsztam, és egy kiforrott jellemű, szokásai rabjával létező leányzó került a birtokomba - vagy én az övébe... Egy pillanatig sem gondolom azt azóta sem, hogy rossz döntést hoztam, hiszen egyhamar megszerettük egymást, és nagyon jól kijövünk. Alapvetően nyugodt, bújós, dorombolós az én kis drágám, bár neki is vannak időnként dacos percei. És még egy árva szót sem említettem arról, milyen volt szembesülni a tüzelésével... 1 hét nemalvás utáni kényszer-ivartalanítási project.
Ez a kis fekete démon az utóbbi időben elkezdett keményen hízni. Egy igazi girnyóként került hozzám, most meg kb. már kétszer olyan széles, és gyanítom, hogy ez nem a szép téli bundájának köszönhető optikai csalódás. Régebben még kaptam is egy látogató ismerősömtől kedves megjegyzést, hogy miért nem etetem ezt a szegény párát... na persze, ha tudná mennyit eszik valójában...
Miután kicsihugival megállapítottuk pár hete a tényt, hogy bizony ez a macska terebélyesedik, folyamatosan figyelgetjük, és mérleg hiányában a szem- és súlymértékünkre hagyatkozva az álláspontot keményen tartjuk. Egyre husibb a cica. Ja egyébként Momónak hívják, hallgat is rá, de nem nekem van ennyire nyakatekert ízlésem, az előző gazdájától kapta ezt a nevet, és gondoltam meghagyom, ha már új helyre, új emberhez került, legalább a személyazonossága maradjon a régi.
Kezdek mostanában azon aggódni, hogy cica depis. És reménykedem benne, hogy ha valóban az, akkor nem azért, mert megjegyzéseket tettünk a húsosságára. Meg mernék esküdni, hogy időnként értelemmel tekint ránk, miközben beszélgetünk, és érti, amit mondunk... Félretéve alakulófélben lévő paranoiámat, cicával valami nem stimmel szerintem, de remélem csak rémeket látok.
A hétvégét kicsihugival együtt vidéken töltöttük, így cica 1 éjszakát egyedül töltött. Edzett jószág, ez vele gyakran megesett az elmúlt 1 év folyamán, hogy 1-2 éjszakára és egyúttal nappalra is egyedül hagytam szemét módon. Tehát elvileg strapabírónak számít, arról nem is beszélve, hogy általában napközben is egyedül van őfelsége, hiszen én dolgozok, kicsihugi pedig többé-kevésbé suliba jár. És azon túl, hogy cica majd' szárnyra kap az örömtől, mikor hazaérkezek délután munkából, eddig különösebben más tünetet nem produkált. Illetve követelését a napi anti-hairball adagjáért is meg kell említeni, ugyanis addig b*szogat, míg a szokásos 2 falatkáját meg nem kapja - természetesen titkon reménykedve, hogy elszámolom, és többet kap...
A depresszióra utaló nyomokat úgy véltük felfedezni, amikor otthon voltunk (végülis, mikor máskor...), hogy cica látványosan feszülten viselkedik, ott is kaparni próbál, ahol nem pisil/kakil (még nem tett szerencsére kárt semmiben a függönyön kívül), zavartan futkározik, illetve megijed kb. nemlétező dolgoktól. Ezt csinálja egy ideig, miután hazaérkeztem, aztán kb. fél óra múlva minden vissza a régi kerégvágásba, és ugyanaz a nyugodt, tüneményes cicus, akinek megismertem. Kicsihugi szerint fáj valamije, talán a pocija, de hát nem kapott egészségre káros kaját, azt eszi, amit szokott, száraz kitekat, illetve kb. hetente egyszer egy alutasakos kajcsi.
Komolyan kíváncsi vagyok, hogy mik ezek az átmeneti kedélyváltozások Momónál, így ha véletlen valaki olvassa ezt a postot, és már szembesült hasonló problémával, örömmel veszem a tapasztalatok átadását, megoldás keresésben való segítséget, miegymást :)
