Nőből vagyok, és igen, én is tudok vihogást produkálni. De mikor órákon keresztül egy csapat vegyes életkorú nő folyamatosan vihog, akkor kinyílik a bicska a zsebemben, és feltűnően sok időt nem töltök a helyemen, és képes vagyok olyan kollégákkal szóba állni, akik alapvetően elég messze tanyáznak, és kb. a nevükön túl nem nagyon tudok róluk semmit. És felfegyverkezve a hatalmas információval, miszerint barátságos az alapszemélyiségem, gond nélkül meg tudom találni a közös hangot _szinte_ bárkivel. Feltéve, hogy akarom. És most mindegy kivel, hol, miről... csak innen el. Már túl vagyok azon, hogy elképzelem, ahogy egy atombombát dobok rájuk, vagy csak simán fear-dot-fear-dot... Bőszen ismétlem magamban megnyugtatásképp, hogy holnap szabi. De akkor miért akarok nekifutásból kiugrani a 4. emeletről...?