Hirtelen felindulásból máris mentegetőzéssel kezdtem volna ezt a bejegyzést, ugyanis már védekeztem volna, hiszen az érem kétoldalú, és a csajok sem százasok, de mivel én a gyengébbik nemet képviselem, ezért a saját élményeimen túl nem közvetíthetek a teljes női társadalom nevében. Tehát csak a saját, szubjektív véleményem az irányadó, illetve az, amit a közvetlen környezetemből tapasztalok.

Tehát mi is van a pasikkal? Lássunk egy általam tapasztalt átfogóbb képet. Azt még azért leszögezném, ismét csak pajzsként használva, hogy alapvetően derűlátó embernek tartom magam. Ha másképp jön ez le, akkor lehet, hogy tévedek magammal kapcsolatban, vagy csak túlságosan az adott lelkiállapotom tükröződik.

Korosztályom, azaz a 20-as éveik végén, 30-as éveik elején leledző pasikról sajnos egyre inkább negatívba csap át a véleményem. A mintavétel viszont meglehetősen rossz képet fest, nem 100 vagy 1000 egyén megfigyeléséből következik, hanem mondjuk 30-50, ami azért nem kevés, de nem is sok ahhoz, hogy ráhúzzam a bélyeget. De mégis csak valamilyen szinten átcsap az általánosításba, nem túl szerencsésen. De akármennyire is nem tiszta vagy valós a kép, szerintem nagyjából mindenki ezek alapján formálja a véleményét, és nem feltétlen különféle független, mások által készített statisztikákat vesz alapul.

Meglepően sokan élnek még gyakorlatilag otthon, azaz szülőkkel, gyerekszobában, ahol nincs más dolga az illetőnek, mint néha esetleg elmosogasson maga után, vagy kivigye a szennyesét, ha anyuci mosni akar. Nem kell gondoskodnia magáról, kap enni, kimossák a ruháit, és szerencsés esetben azért beszáll a családi költségvetésbe, még szerencsésebb esetben ezt magától tudja, hogy kellene, és nem szülői nyomásra cselekszik. Mint minden más esetben, elsősorban magamból indulok ki, és már középiskolásként tudtam, de legalábbis azt terveztem, hogy megpróbálok minél hamarabb függetlenedni a szüleimtől. De annak ellenére, hogy ez nem volt téma, nem rakott ki anyám az utcára 18 évesen, felőle akár még most is nála lakhatnék szerintem. Nem nevelték így belém kifejezetten, ez amolyan belső igényként jelentkezett nálam. És lássuk csak, gyakorlatilag amióta leérettségiztem, azóta nem élek otthon. Volt koli, sok-sok albérlet, és végül már több mint 1 éve saját lakás - nagyrészben szülői segítséggel, bár a hitelt én fogom nyögni még 24 évig. Ilyen háttérrel nekem nem fér a fejembe, hogy harmincX évesen még hogyan lehetséges az, hogy a szüleivel él az ember. Úgy, hogy dolgozik, éli az életét, felnőtt ember gyakorlatilag. Engem kifejezetten taszít ez az életforma, mert a huszas évei elején járó egyednél még nem mondanám cikinek, de később... Lássuk csak, van egy pasi, aki végre elszakad a családi fészekből, anyuci szoknyája mellől, és akkor szembesül azokkal a mindennapi dolgokkal, amiket ezidáig megcsináltak helyette. Például ha tiszta ruhát akarunk, akkor előbb-utóbb mosni kell (és nem elmenni és venni új ruhát...). Vagy ha enni akarunk, akkor időnként nem árt bevásárolni. Vagy számlákat kell fizetni. És még sorolhatnám ezeket az alapdolgokat, amikkel rossz esetben ekkor szembesül a delikvens, és én, mint gyakorló "felnőtt", már évek óta ebben élek. Baromira frusztráló lenne ezekre "betanítani" egy pasit, hiszen nem akarok még gyereket nevelni.

A tegnap délutánt idősebbik hugommal töltöttem, és ilyenkor természetesen a fő beszédtéma mindig a pasik. Ő ugyan párkapcsolatban él, mint megtudtam (nem szoktam számolni), már 9 hónapja. A pasit, A-t ismerem felületesen, nincs különösebb bajom vele. Szeretik egymást, de hugi mégis rendszeresen panaszkodik. Lassan 30 éves A, jó messze él a szüleitől, albérletben, dolgozik, tanul, van hobbija, fotózik, értelmes és humoros srácnak ismertem meg. De baromira fél az elkötelezéstől, úgy tűnik, nem akar összeköltözni hugival, akinek viszont ez gyakorlatilag minden vágya. Hordozza magában a sebeit, ami gyakorlatilag mindenkinek van, nem mer lépni, mert ha a következményeket mérlegeli, mindig csak a negatívumokat erősíti fel. Fél, bizonytalan, és csak vár. Önjelölt pszichológusként azok alapján elemzem szerencsétlent, ami infókat a hugomtól megkaptam...

Érdekes állásponton van hugi, de én kicsit szkeptikusan látom. Szerinte ugyanis azok a csajok csinálták jól, akik tizenéves korukban megtalálták a nagy ő-t (direkt írom kis betűvel...), aztán mondjuk kis időre szakítottak, fél-egy évre, amíg "kiélték magukat", majd újra összejöttek, együttélés, miegymás, majd házasság, boldogság, míg a halál el nem választ. Mert szerinte a normális pasikat már ideje korán kihalászták a csajok, és foggal-körömmel ragaszkodnak hozzájuk, házasság, gyerekek, stb. És akik megmaradtak, azok a selejtek. Én nem akarom ezt az elméletet követni, mert akármennyire is meseszerű, de szerintem nem egészséges. Nálam az a "normális", hogy megismerkedek sok pasival, többel együtt járjak, legyen benne azért minimum egy együttélés is huzamosabb ideig, gyüjtsek be sok tapasztalatot, hogy ezáltal megtudjam, hogy egyáltalán mire van igényem, mit tudok nyújtani a másiknak (ezek eddig kipipálva). Milyen tulajdonságokat preferálok, mit igényelek, mivel tudok még együtt élni, miről tudok kompromisszumot kötni, és mi az, amit egyáltalán nem tűrök. És a saját tulajdonságaim is jobban körvonalazódnak magamban, mert ezek által önismeretet is gyakorlok, illetve jó esetben még fejlődik is a személyiségem. Sosem gondoltam azt, hogy majd én tiniként kihalászom a nagy ő-t, és holtodiglan-holtomiglan, tündérmese vége. Hogyan is lehetne ezt úgy, hogy nem tapasztaltam, éltem? Véleményem szerint ez alapvető, mert amit nem teszünk meg, de igény lenne rá, az később fog előtörni, amikor már lehet, hogy késő. Én nem akarok elválni, nem akarok kétszer, háromszor, X-szer férjhez menni, csak egyszer. Persze, senki sem így indítja az életét, hogy majd többszörösen elvált lesz, és minden gyereke más pasitól származik. Annyira sokváltozós a történet, hogy képtelenség erre receptet találni, így inkább megmaradok azon az állásponton, hogy a saját elméletem a helyes saját magam számára. Nem húzom magamra egy az egyben más véleményét, de mindenesetre meghallgatom, hátha tanulok belőle.

Zárszónak meg kell említenem egy fontos és nagyon pozitív dolgot. Kedves barátnőm: Sz, mondhatni egy lehetetlen szituban megtalálta Ő-t. Igen, ez most nagybetűs :) Megtalálta, és nem ment el mellette, nem is tudott volna szerintem, mert mint a mágnes... Kilépni egy már elég hosszú ideje tartó kapcsolatból, a "biztosból", eljegyzésből, együttélésből... Megpróbálok azért óvatosan fogalmazni, és nem dobálózni nagy szavakkal, na meg nem akarom felfedni senkinek sem a személyazonosságát, de Sz már nyaggatott korábban, hogy írjak róla, hát nesze neked :) Az extől átköltözött az újhoz, ha jól számolom, már 2 napja, pár hetes ismerettség után. Már be is mutatta nekem J-t, és kissé becsiccsentve ugyan, de megnyugtattam, hogy be van fogadva. Mintha bármi is rajtam múlna... Kicsit ugyan irigykedve, de semmiképp sem negatív töltettel gondolok rájuk, hiszen örülök a boldogságuknak. Ezáltal csak arra tudok gondolni, hogy sosem késő, az ember gyakorlatilag bárhol és bármikor belefuthat a nagy ő-be. Egyébként utálom ezt a kifejezést, nagy ő, herceg fehér lovon, csupa idegesítő maszlag, de hát mivel helyettesítsem. Életem párja? Halálba idegesít a "párom" szó... Inkább körülírom 6-szor, minthogy valaha így emlegessem választottamat. Hm, lehet ez az oka, hogy elkerül a szerencse? :)