Valószínűleg sosem fogom ezt közzétenni, de ha mégis, akkor sincs különösebb jelentőssége. Sajnos, ahogy azt sejtettem előre, ahogy szóba hoztam a rajongásom régi tárgyát: D-t, nem hogy orvoslódott volna a probléma, hanem még inkább zuhanok lefele. Hogy költőien fejezzem ki magam, húz le a sötétség. Teljesen józan vagyok, abból a szempontból, hogy nem fogyasztottam ma semmiféle tudatmódosító szert, semmi alkoholos befolyáltság nincs jelenleg, tőlem szokatlan módon, így szombat este. Talán pont ez a probléma, egy pohárka bor ellazítana, és engedné, hogy szarjak bele mindenbe. Pont ez lenne az alkoholizmus felé vezető út első mérföldköve? Remélem nem, bár a horoszkópom szerint (halak), még régebben azt olvastam, hogy hajlamos vagyok önpusztításra. Azt gondoltam akkor, hogy ez bullshit, mostanra kezdek elbizonytalanodni. Áhh ez hülyeség, sosem azért borozgatok, mert felejteni akarok, hanem kb. úgy funkcionál nálam, mint mondjuk egy szelet csoki. Persze nem túl gyakran, csokival sem kényeztetem magam túl sokat. Ideiglenes hiánypótlás, ahogy szokták mondani az okosok, de ha elmúlik a hatása, akkor sem a letargia érkezik meg, hanem közhelyesen szólva az élet megy tovább a szokott mederben.
És itt motoszkál az agyam egy olyan részében D, amit valamilyen oknál fogva képtelen vagyok lezárni vagy kiírtani. Szemét módon ott figyel, várja a megfelelő alkalmat, mikor előtör, álmokban, vagy épp valamely üresjáratban, mikor épp nem koncentrálok pl. melóra, vagy bármire, ami leköt huzamosabb ideig. Felbukkan, és nem tűnik el azonnal, hanem hagyja, hogy rágódjak rajta egy darabig, hogy szarul kezdjem érezni magam. Pl. mikor épp közlekedek, és nincs a közelemben semmi bosszantó, amin dühönghetek, egy tömött busz, vagy egy büdös utastárs. De jelen van, mikor el próbálok aludni, és most is, mikor egyedül vagyok itthon, fenn vagyok a facebook-on, és látom, hogy online. Pedig most nem is az, de mégis megnézem. Saját magam generálom folyamatosan ezt a feszültséget, mert akármennyire is el akarom hitetni magammal, hogy már nem gondolok rá, mégis valamilyen szinten jelen van. Többek között azért szerintem, mert nincs épp olyan pasi, aki a figyelmemet elvonná. Mikor együtt voltam pár hétig a Csabával, akkor nem volt ilyen problémám, mert vele foglalkoztam. Vagy mikor épp olyan sráccal randiztam, aki egyébként bejött nekem (róla még nem is postoltam), akkor sem gondoltam rá. De minél inkább próbálnék olyan helyzetet teremteni, hogy elvonjam D-ről a figyelmemet, annál kevésbé sikerül. Mert speciel most, hogy nagyon kéne, mert nincs épp semmilyen más alternatívám, még egy kósza numerára sem, az istenért sem akar olyan pasi előkerülni, aki alkalmas lenne. Lehet, hogy ezt is én okozom, mert válogatok, és elképzelhető, hogy tudat alatt szándékosan. De ennek így semmi értelme! Mert miért hessegetném el direkt minden potenciális randijelöltet azért, hogy abban bízzak titkon, hogy véletlenül az utcán szembetalálkozok D-vel, hogy mint valami romantikus filmben megtörténjen a nagy egymásra találás? Hát bolond vagyok én? Mégis miért reménykednék egy olyan pasi után, aki többszörösen átvert és kihasznált? Hogy a fenébe gondolhatom azt, hogy ő lenne az, akit keresek? A herceg fehér lovon? Mi vagyok én, valami kib*szott naiv picsa? Elképesztő, hogy micsoda gondolatok fogalmazódnak meg bennem, nem túl sok reális alappal... Abban bízok, hogy hátha ér valamit ez, hogy kiírom magamból, vagy az fog történni, hogy még inkább belelovallom magam. Áhh nem vagyok teljesen magamnál, jóval borúlátóbb vagyok most az átlagosnál, épp olyan ciklusban vagyok... Alapból olyan a természetem, hogy képes vagyok spontán letargiába esni, de a fordítottja is igaz, szárnyalok a boldogságtól. Ilyen szeszélyes hangulatingadozás mellett nem nagy ügy, hogy vannak efféle gondolataim is, könnyen lehet, hogy reggel meg örömmámor közepette ébredek fel. Nem szokott erős hangulat illetve érzés túlságosan sokáig eluralkodni felettem. A hullámzás inkább a jellemző, emiatt sem aggódok túlságosan. Ahogy gépelem le ezeket a sorokat, most épp megkönnyebbülést érzek, bár tudom, hogy ez átmeneti állapot. De azt is tudom, hogy ha ezt egy hét múlva olvasom el ezt a postot, vagy még később, akkor már csak lesajnálóan mosolyogni fogok a saját butaságomon. Vagy épp bőszen bólogatni fogok. Ki tudja, én ugyan nem is akarom... Mindenesetre annak örülök, hogy megírtam ezt a pár semmitmondó sort. Szerintem volt értelme, akármennyire is katyvasz az egész. Halakhoz híven a tengerek viharai nagyon tudnak tombolni bennem, és amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan le is csendesednek. Érdekes dolog ez a horoszkóp, nem hiszek benne kifejezetten, de rá tudok nagyon csodálkozni, mikor kevésbé átlagos tulajdonságokat olvasok, amelyek nagyon durván rám illenek. Hit vagy nem, az önismeretnek ez a kis szeletnyi részét megpróbálom előnnyé kovácsolni.
