...és vége a karácsonynak, ezzel együtt a családlátogatásnak is. Épp itt volt már az ideje, mert bár anyum kifejezetten örül, ha meglátogatjuk, rövid idő eltelte után már meglehetősen idegesítő újfent gyerekszerepben tetszelegni. Hiányzik a lakáskám, a kis életem, a nyugodt perceim, a macskám. Szegénykémet csütörtök délelőtt hagytam egyedül, kellő mennyiségű kajával és vízzel ellátva, de a 4 nap mégiscsak 4 nap. Biztos jól van, nem hal éhen vagy szomjan, azért szar lehet neki.

Eskü mindent megtettem a karácsonyi hangulat megszerzésének érdekébent! Még csúcsdíszt is levadásztam anyámnak, aki karácsony előtt 1 nappal beközölte, hogy az nincs, már évek óta, eltört és pesten biztos még lehet kapni. A Blahán a fapados karácsonyi vásárban zajló kitartó keresésem eredménye egy gagyi műanyag csúcsdísz, jobb mint a semmi.

És már degeszre zabáltam magam az ilyenkor szokásos kajákból, már a tükör elé sem merészkedek... nyugi, senki idegein nem fogok játszani azzal, hogy fogyókúra blogot indítok. Inkább csak csendesen szenvedek magamban.

Egyébként még barátnőmet is meglátogattam, hogy süssünk mézeskalácsot! Igaz, késtem több mint 1 órát, de hát arról a tömegközlekedés tehet, nyomorult piros 173-as lépésben haladt, mert hideg volt. Más okot nem véltem felfedezni... Baromira kivettem a részemet a sütésben, néztem, ahogy Sz. összegyúrja a tésztát. Mikoris jött a felismerés, hogy nem rendelkezünk megfelelő formázó eszközökkel, így kés/fogpiszkáló segítségével különböző vicces alakzatokat készítettem. Amíg kiéltem kreativitásomat, addig Sz. intézte a sütést, és kb. minden 2. adag esetében elfelejtette lekenni tojásfehérjével a mézeskalács tetejét. Mentségünkre szóljon, hogy előkerült egy üveg isteni mézédes bor, és azt lelkesen pusztítottuk.

Képeket otthon feltöltök a poszthoz, már lementettem a telómból alkotásunk gyöngyszemeit, csak lusta voltam megírni/feltölteni. Még addig kitalálom, hogy a 18-as karikát hova is helyezzem a képeken...