Annyira belejöttem a múltkor a randik egyesével történő kielemzésébe, hogy teljesen kifogytam az ihletből. Pedig nyersanyag akad bőven, és bár az ezidáig publikálásra került kemény 2 azaz kettő darab eset egész vicces történet volt, akadnak negatív emlékek is, amelyekre nem szívesen emlékezek vissza. De leküzdve a melankóliát hamarosan írásba foglalom a további tapasztalatokat is, akár másoknak okulás céljából, vagy csak szimplán kiröhögni az abszurd helyzeteket, amelyekbe valahogy folyton belekeveredek.

Az elmúlt több mint fél év többé-kevésbé az aktív keresgélés jegyében telt, és már baromira utálok randizni. Tudom, veszélyesek az ilyen jellegű kijelentések, úgyhogy máris pontosítok, kezdek belefáradni. Azért remélem jól érzem, hogy ez csak amolyan mélypont jellegű helyzet, és nem végső befásulás, mely a frigid banyává válásom útjának alapköve lenne. Szó sincs erről, hiszen baromira társas lény vagyok alkalomadtán, és minden bizonnyal ez csak amolyan átmeneti állapot.

De tény, hogy randizni nagyjából hetente, maximum kéthetente új emberrel fárasztó. Az előkészületeket nem sorolom ide, hiszen az alapvető: kevés smink, egy fokkal csinosabb öltözet; de persze semmi flanc, kisestélyi, fodrász, műköröm... Tehát farmer, kényelmes, de mégsem sportcipő; csini, nem túl mélyen dekoltált, de azért az előnyös idomokat hangsúlyozó felső, diszkrét de finom illatú parfüm, ruhához illő fülbevaló, kiengedett haj, stb.

Ezután, helyszín kitalálása - örök vitaforrás. Van, aki sétálni szeret... a tapasztalat azt mutatja, hogy szényen - nem szégyen, de a 'csóróbb' szegmens preferálja a randizás eme formáját. Hiszen ez ingyen van, és még praktikus is emellett az, hogy gyakorlatilag az egész terep egy tökéletes menekülési útvonal. Mivel azonban már elmúltak a kellemes hőmérsékletű nyári esték, ez a helyszín számomra kifejezetten nem nyerő. Arról nem is beszélve, hogy séta közben gyakran nem látható a partner teljes arca, arckifejezése, könnyen elkalandozhat a tekintet, nem csak rám figyel - de ezek ugyanúgy velem is előfordulhatnak.

Tehát akkor beülni valahova. Fontos kérdés: dohányzik-e a partner. Ha nem, az ciki, mert nem szokta szeretni egy nemdohányzó sem a cigifüstöt, és mivel én bagózok, vissza kell magam fogni, hogy rágyújtsak, de legalábbis minimálisra csökkentsem az elfogyasztott cigik számát. Bár ezt ki lehet küszöbölni azzal, hogy olyan helyre ülünk be, ami alapból nem dohányzó, én valahogy túlélem a nikotin éhséget, a partner nem fullad meg, és általában jót röhögök a bénázásomon (értsd: pánikszerűen táskában matatás, cigi+gyújtó előkerítése céljából), mikor távozunk a helyről, és első dolgom a rágyújtás. Ehhez annyi jutott még eszembe, hogy sosem csinálok titkot abból, hogy dohányzom - magyarán ez rólam egy abszolúte publikus információ. Aki ennek ellenére szimpatikusnak talál, és találkozni akar velem, és ezek után negatív megjegyzést tesz a füstölésemre, az kb. bekaphatja. Teljes lelki nyugalommal ki merem nyilatkozni, hogy a toleráns, figyelmes dohányosok táborához tartozom. Megkérdezem társaságban, hogy rágyújthatok-e, nem fújom a másik képébe. Amikor felszállok buszra/villamosra/akármire, nem fújom be a füstöt az ajtón, megállóban szinte sosem gyújtok rá, ha mégis, akkor félreállok, stb. És aki ezek után beszól, mert dohányosnak beszólni a közvélemény szerint nem bűn, hanem szinte kötelező, az kb. elmehet a fenébe, hiszen az, hogy mennyire rombolom a saját egészségemet, az egyedül rám tartozik. Na erről külön lehetne blogolni sok-sok poston keresztül (össze is akadtam már ilyen bloggal, dohanyzom vagy vmi ilyesmi néven), és sikeresen felidegesítettem magamat, így most "zárom soraimat" (erre a kifejezésre egyszer régen egy magyar tanárom azt mondta, hogy nagyon gáz, és ne használjam, de most csakazértis szabályt szegek...), és hamarosan folyt. köv.